Az amiens-i csata kezdete a nyugati fronton

Szerző: Tarján M. Tamás

„E háború történetében augusztus 8-a volt a német hadsereg fekete napja. A hadigépezetünk nem hatékony többé.”
(Erich Ludendorff német tábornok)

1918. augusztus 8-án, az antant szövetségesek összehangolt támadásával vette kezdetét az amiens-i csata, mely során a németek döntő vereséget szenvedtek, és végleg elveszítették győzelmi esélyeiket az első világháborúban.

1918 márciusában a központi hatalmak Breszt-Litovszkban békét kötöttek a bolsevik Oroszországgal, aminek eredményeként a németek új hadosztályokat csoportosíthattak át a nyugati frontra, és esélyt szereztek egy végső offenzíva megindítására azelőtt, hogy az Egyesült Államok csapatai partra szálltak volna Európában. Erich Ludendorff, a franciaországi hadszíntér német főparancsnoka az ún. „tavaszi hadjárat” során kísérletet is tett a brit–francia erők térdre kényszerítésére, ám offenzívája gyakorlatilag kudarcba fulladt: II. Vilmos császár (ur. 1888-1918) katonái egészen Amiens városáig nyomultak előre, és más frontszakaszokon is eredményesen küzdöttek, az antant védelmi vonalainak áttörésére azonban képtelennek bizonyultak. Az 1918 márciusában megkezdett Mihály hadművelet kudarcát követően a németek még három alkalommal  indítottak nagyarányú támadást a nyugati fronton – Georgette-, Gneisenau- és Blücher-Yorck hadművelet –, a véres küzdelem azonban konkrét célok híján csupán annyi „eredménnyel” járt, hogy a Ludendorff rendelkezésére álló erők lassan felmorzsolódtak. 1918 júliusára Németország kivérzett a brit–amerikai–francia szövetségesekkel szemben, így a kezdeményezés lehetősége az antant kezébe került.

Ferdinand Foch francia marsall, a nyugati hadszíntér antant főparancsnoka nem egy általános offenzíva révén, hanem az arcvonal legjelentősebb pontjain indított kisebb támadásokkal akart csapást mérni a németekre, így „első körben” a lotaringiai Saint-Mihiel, a picardiai Chateau-Thierry, illetve a Párizstól 120 kilométerrel északra fekvő Amiens térségének elfoglalását tűzte ki célul. E frontszakaszok közül a legutóbbi élvezett elsőbbséget, hiszen Amiens vasúti csomópontként komoly előnyöket biztosíthatott volna egy kibontakozó offenzíva során az antant csapatok számára. A korábbi hónapokban Sir Douglas Haig, a brit erők parancsnoka már tervbe vette a közeli Somme folyónál álló németek visszaszorítását, így a július végén megkezdődő hadműveletek irányítását ő, illetve Henry Rawlinson kapta feladatul.

A két tábornok számára ez a megbízatás egyfajta revánslehetőség volt, hiszen két évvel korábban, a balszerencsés somme-i csatában ők irányították a brit haderőt, melynek szörnyű veszteségei miatt Haiget utóbb „somme-i mészárosnak” titulálták. Georg von der Marwitz német tábornok 10 aktív és 4 tartalékos hadosztállyal védte az Amiens közelében húzódó frontszakaszt, míg vele szemben Rawlinson összesen 25 brit, kanadai és ausztrál hadosztályt tudott összevonni; a franciák utóbb elérték, hogy a hadműveletekben az 1. francia hadsereg is részt vegyen, ez a seregtest azonban – megfelelő tüzérség híján – csak 45 perccel azután avatkozott be a küzdelembe, hogy az áttörési kísérlet megindult. Tekintve, hogy von der Marwitz csapatai létszámbeli hátrányuk ellenére szilárd védelmi állásokkal és félelmetes tűzerővel rendelkeztek, az antant vezérkar – annak dacára, hogy Amiens-nél majdnem 2000 repülőgép és 500 tank várt bevetésre – az utolsó pillanatig titokban tartotta támadási szándékát, és komoly erőfeszítéseket tett a németek megtévesztése érdekében. A meglepetés ereje olyannyira fontos szerepet játszott a brit haditervben, hogy az offenzíva kezdetén Rawlinson megtiltotta harckocsi- és repülőgép-arzenáljának az előzetes tüzelést, ami a célpont bemérésben addig hathatós segítséget jelentett.

A gondos előkészületeknek köszönhetően az augusztus 8-án hajnalban meginduló támadás elsöprő antant győzelmet hozott. Von der Marwitz erői bénultan fogadták a brit repülőgépek, tankok, lovashadosztályok és gyalogos seregtestek együttes rohamát, így az áttörést órákon belül sikerült végrehajtani. Rawlinson egységei reggel fél nyolcra már 3700 méter mélyen benyomultak a korábban áthatolhatatlannak tűnő német állások mögé, a nap végéig pedig összesen 11 kilométert tettek meg ellenséges területen, ami az első világháború történetében szinte példa nélkül állt. A brit támadás páni félelemmel töltötte el von der Marwitz katonáit: a pokoli erejű hang- és tűzorkán elől a német egységek jelentős része a futásban keresett menedéket, de mintegy tízezerre tehető azoknak a száma is, akik a háború folytatása helyett inkább a fegyverletételt választották. Erich Ludendorff okkal nevezte később 1918. augusztus 8-át a császári haderő „fekete napjának”, ám a főparancsnok a következő napokat sem értékelhette sokkal pozitívabban, hiszen 96 óra alatt a német veszteségek 74 000 főre emelkedtek, halottakban, sebesültekben és – túlnyomórészt – hadifoglyokban. Ezzel szemben a frontvonal áttörése brit részről összesen 22 000 áldozatot követelt.

A nyugati hadszíntéren addig példátlannak számító siker hatására az antant szövetségesek számos ponton kísérletet tettek a német állások áttörésére, és túlerejüknek köszönhetően szeptemberre a Hindenburg-vonalig szorították vissza az ellenséget. Az amiens-i ütközet tehát nem csak azért bizonyult kiemelkedő jelentőségűnek, mert Rawlinson a világháborús stratégák közül elsőként hangolta össze a különböző fegyvernemek támadását, hanem azért is, mert az augusztus 11-éig befejeződő harci cselekmények gyakorlatilag eldöntötték a küzdelem végkimenetelét. A csata eredményeként a nyugati fronton véget ért az állóháború, a brit–amerikai–francia túlerő pedig a következő hetekben felőrölte II. Vilmos császár seregeit. Az amiens-i „fekete naptól” egyenes – ám mindkét részről rengeteg véráldozatot követelő – út vezetett a német kapitulációig, amire 1918. november 11-én került sor.