John F. Kennedy amerikai elnök születése

Szerző: Hahner Péter

Az Amerikai Egyesült Államok harmincötödik elnöke 1917. május 29-én született a massachusetts-i Boston Brookline nevű külvárosában. Apja, az ír származású Joseph Patrick Kennedy multimilliomos üzletember volt. Nagy-britanniai nagykövetként hangot adott azon meggyőződésének, hogy a világháborút Hitler fogja megnyerni, s ezzel politikai pályafutása véget ért. Kudarcának kompenzálására azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egyik fia az Egyesült Államok elnöke legyen.

A kíméletlen vetélkedés légkörében nevelte fel gyermekeit, minden veszéllyel szembe kellett szállniuk, s ennek szomorú következményei voltak. A legidősebb fiú, Joseph Patrick veszélyes bevetést vállalt a második világháborúban, s repülőgépében felrobbantak a bombák, mielőtt a célpont fölé ért volna. A szellemileg visszamaradott Rosemaryt az apa lobotómiának vetette alá, s ezután intézetben kellett elhelyezni. Kathleen repülőszerencsétlenség áldozata lett, John Fitzgeraldot és Robertet meggyilkolták. A legifjabb fiú, Edward Moore, Massachusetts szenátora politikai pályafutását egy halálos áldozatot követelő autóbaleset tette tönkre Chappaquiddicknél. A vakmerőség a harmadik nemzedék soraiból is több áldozatot szedett: Robert egyik fia síbalesetben, másik fia kábítószer-túladagolásban halt meg, az elnök fia pedig repülőszerencsétlenség áldozata lett.

A későbbi elnök, akit Jack néven emlegettek, a Harvard Egyetemre járt, ahol nem tanulmányi teljesítménye, hanem barátságos, vidám személyisége tette népszerűvé. Why England Slept? (1940, Miért aludt Anglia?) című szakdolgozatát, melyben a harmincas évek végének angol külpolitikáját elemezte, egy titkár és öt gyorsíró segítségével készítette el. Apja átíratta, kiadatta, majd annyit felvásároltatott belőle, hogy feljuttatta a bestseller-listákra.

John F. Kennedy számtalan betegségtől szenvedett, s emiatt aligha vehetett volna részt a második világháborúban, ha apja el nem intézi, hogy alkalmasnak nyilvánítsák. Egy torpedóval felszerelt járőrhajó parancsnoka lett, amelyet 1943. augusztus 1-ének éjszakáján a Salamon-szigetek közelében egy japán romboló egyszerűen kettészelt. (Ez volt az egyetlen a mozgékony járőrhajók közül, amelyet ilyen furcsa baleset ért.) Két katona meghalt, Kennedy a többiekkel egy szigetre úszott, s a bennszülöttek segítségével sikerült eljuttatnia egy kókuszdióba vésett üzenetet az amerikaiakhoz. Ezért kitüntették, a lapok azt hirdették, hogy tíz embert megmentett – megvolt tehát az a háborús hőstett, amelyre politikai pályafutását építhette.

Kennedy nem készült politikai pályára, bátyja halála után azonban agresszív és nagyhatalmú apjának minden ambíciója őrá irányult. „Én csináltam Jackből politikust”, mondta Joseph Patrick Kennedy 1957-ben, „Én voltam az! Megmondtam neki, hogy Joe már halott, és ezért neki kötelessége indulni a kongresszusi választáson.” A fiatalember megtette, amit elvártak tőle, elképesztő energiával látott munkához, s előbb az Egyesült Államok Képviselőházának (1947–1953), majd Szenátusának lett a tagja (1953–1961). Már csak egy olyan asszonyra volt szüksége, aki megfelelő First Lady lesz. Ezt Jacqueline Bouvier-ben (1929–1994) találta meg. Ő képviselte mindazt, ami az újgazdag Kennedy családban nem volt meg: az előkelőséget, kifinomultságot és műveltséget. 1953. szeptember 12-én megrendezték „az év esküvőjét”.

Kennedy újra egy könyvvel vált híressé: 1956-ban jelent meg Profiles in Courage (Arcképek bátrakról) című kötete, amelyben az általa tisztelt politikusokról írt életrajzokat. 1957-ben Pulitzer-díjat kapott érte. Az anyaggyűjtésben több történész és könyvtáros segítette, a szöveget pedig asszisztense és későbbi beszédírója öntötte végleges formába.

Az 1956-os elnökjelölő konvención kis híján alelnök-jelöltté választották. Kiváló szónok volt, szellemes, ötletes, igazi karizmatikus személyiség. Személyes vonzerejének, fáradhatatlan kampányolásának valamint apja vagyonának és befolyásának köszönhetően 1960-ban sikerült a Demokrata Párt elnökjelöltjévé nyilváníttatnia magát. A délieket a texasi Lyndon B. Johnson alelnök-jelöltségével, a feketéket pedig a bebörtönzött Martin Luther King szabadlábra helyeztetésével állították mellé. 1960-ban Richard Nixonnal televíziós vitákban mérték össze erejüket, s bár a választást nem ez döntötte el, a jó fellépésű és vonzó férfi nagyobb sikert aratott jobban felkészült, sokkal tapasztaltabb, de fáradtnak tűnő ellenfelénél. A választást mégis csak minimális többséggel nyerte meg: 34 220 984 népi szavazattal 34 108 157 ellenében.

A Kennedyről kialakított kép azt sugallta, hogy az új elnök egy tapasztalt, egészséges, idealista fiatalember, aki arra törekszik, hogy „újra mozgásba hozza Amerikát”, s harmonikus házasságban él gyönyörű feleségével. Kennedy valóban szeretetre méltó, ötletes és szellemes volt, s remekül kommunikált mind a sajtóval, mind a választókkal. Ő volt az első elnök, aki engedte, hogy egyenes adásban közvetítsék sajtótájékoztatóit. A külső ragyogás mögött azonban egy minden ízében pragmatikus politikus tevékenykedett, akit elsősorban saját és családja befolyásának a növelése érdekelt. Egyik öccsét Robert F. Kennedyt igazságügy-miniszterévé nevezte ki, másik öccsét, Edward Kennedyt pedig egy szenátusi székbe juttatta. Se képviselőként, se szenátorként nem fűződött eredményes törvénykezdeményezés a nevéhez, s a Demokrata Párt vezetői csak egy felületes playboynak tekintették. Súlyos és krónikus betegségektől szenvedett, de ezeket eltitkolta választói elől. A magánéletben pedig végtelenül élvhajhásznak és önzőnek bizonyult. Feleségét megalázó módon fűvel-fával csalta, személyzetét és a titkosszolgálat tagjait kerítésre használta fel. Másfél éven át viszonyt tartott fenn Judith Exnerrel, Sam Giancana maffia-főnök szeretőjével, s nem izgatta, hogy a szervezett bűnözés ezzel meg is zsarolhatja. A sajtó ebben a korban még engedelmes cinkosának bizonyult: nem ismertette a vezető politikusok magánéletét, s nem tájékoztatta a társadalmat sem az elnök egészségügyi problémáiról, sem felfokozott szexuális étvágyáról.

Kennedy kiváló beiktatási beszédet íratott magának, melyben arra kérte honfitársait, „ne azt kérdezzék, mit tehet értük az országuk, hanem azt, hogy mit tehetnek országukért!” Programjának az „Új határvidék” (New Frontier) nevet adta, arra utalva, hogy ugyanolyan elszántságra van szükség a társadalmi problémák megoldásához, mint egykoron a Vadnyugat meghódításához. Felesége újradekoráltatta Fehér Házat, amelyben fényes fogadásokat rendeztek a meghívott hírességek, művészek és tudósok számára.

1961. április 17-én a kubai Disznó-öbölben a CIA által kiképzett, kubai fegyveresek szálltak partra, hogy megdöntsék Fidel Castro kommunista irányba forduló kormányzatát. A hadműveletet még az előző kormányzat készítette elő, Kennedy is egyetértett vele, de az utolsó percben korlátozta az amerikai hadsereg által nyújtható támogatást, s ezzel az egész akciót kudarcra ítélte.

Bár Kennedy tudta, hogy a szovjetek nem előzték meg a haditechnika terén az Egyesült Államokat, mégis növelte a hadikiadásokat és folytatta a fegyverkezési versenyt. Az 1962-es kubai rakétaválság idején felelősségteljes, óvatos, de határozott döntéseket hozott. A válság hatására 1963-ban közvetlen telefonkapcsolatot („forró drótot”) létesítettek Moszkva és Washington között, majd aláírták a szovjetekkel és más országokkal a légi atomkísérletek megszüntetéséről szóló szerződést, az „atomcsendegyezményt”.

1961 márciusában Kennedy létrehozta a Békehadtestet, melynek támogatásával több ezer amerikai végzett oktatói munkát a világ különböző országaiban. Ugyanezen év augusztusában aláírták a latin-amerikai országokkal a Szövetség a fejlődésért (Alliance for Progress) elnevezésű szerződést, amely többmilliárdos amerikai segélyt biztosított az oktatás és a szociális fejlődés támogatására.

Kennedy a berlini fal megépítését (1961) elítélte, de szép gesztusokon kívül semmit sem tudott tenni ellene. Végzetesnek bizonyult, hogy túlbecsülte a kommunista Észak-Vietnam részéről fenyegető veszélyt, és a hidegháború egyik kulcsfontosságú csataterének tekintette Indokínát. Amikor a Fehér Házba került, 1000 amerikai tanácsadó volt Dél-Vietnamban, ő pedig ezt a létszámot 1963 végéig csaknem 17 000-re emelte. Ezzel hosszan elhúzódó, véres háborút indított meg.

Kormányzata belpolitikai téren kevés eredménnyel dicsekedhetett, mert az elnök nem tudott bánni a Kongresszussal. Csak űrkutatási programját fogadták el 1961-ben, és az elmaradott területek fejlesztésére irányuló intézkedéseket. Felállították a nők helyzetével foglalkozó elnöki bizottságot is, s az elnök a szövetségi hivatalokban eltiltotta a nemi diszkriminációt. 1962-ben törvényt hoztak a gyógyszerkészítés szabályozásáról, s elfogadták a védelmi és a kereskedelemfejlesztési törvényt is. Ez utóbbi vámkedvezményeket biztosított az európai országok számára. 1963-ban az elnök aláírhatta a nők egyenlő fizetésének törvényét, valamint a mentálisan retardáltak központjait fejlesztő törvényt.

A polgárjogi mozgalmak vezetői határozott támogatást reméltek az elnöktől, Kennedy azonban inkább politikai, mint erkölcsi okokból érdeklődött a polgárjogok iránt, s nem akarta elveszíteni a déli fehérek támogatását a választásokon. Még szélsőségesen fajgyűlölő személyiségeket is kinevezett négy déli kerületi bíróság élére. Csak az 1963-as alabamai tüntetések brutális szétverése után jelentette be, hogy támogatja a mozgalmat, és polgárjogi törvényjavaslat készítésére szólította fel kormányát. Az 1963. augusztus 28-i híres tömegtüntetés azonban egyetlen szavazattal sem biztosított több támogatást a Kongresszusban polgárjogi törvényjavaslatnak. Ahogy James Patterson amerikai történész megállapította, „Kennedy felszította a liberálisok elvárásait, de nem sikerült megtörnie a konzervatív koalíció szilárd hatalmát a Kongresszusban.”

1963 őszén Texasba utazott, hogy előkészítse a következő évi elnökválasztási kampányát. November 22-én Dallasban két halálos lövés érte nyitott autójában a Dealey Plazán, és fél óra múlva meghalt a Parkland Memorial Kórházban. A gyilkosság körülményeit alaposabban megvizsgáló, különböző amerikai kormánybizottságok és különböző nemzetiségű történészek napjainkra valamennyien egyetértenek abban, hogy a bűntettet magányos gyilkos, Lee Harvey Oswald követte el, egy zavaros fejű, huszonnégy éves fiatalember, aki értelmetlen és sikertelen életéért egy látványos gyilkossággal akart bosszút állni. Az emberek többsége azonban nem hajlandó elhinni ezt, s azóta is összeesküvésre gyanakszik.

Kennedy körül sajátos mítosz alakult ki: értelmetlen és korai halála miatt korábbi teljesítményét is túlértékelték, az amerikaiak egy része azt hangoztatta, hogyha életben marad, el lehetett volna kerülni a hatvanas évek politikai válságait. Ezt azonban semmi sem valószínűsíti. Ha Kennedyt nem ölik meg, vélhetőleg nem tudott volna annyi szociális és polgárjogi törvényt elfogadtatni, mint a kongresszusi politizálás módszereit sokkal jobban ismerő utóda, Lyndon B. Johnson, a vietnami háború pedig valószínűleg ugyanúgy zajlott volna le.