Az otrantói csata

Szerző: Borhegyi Péter

Horthy Miklós emlékiratában olvashatjuk, hogy 1919 májusának utolsó napjaiban szinte egy időben kérte fel Károlyi Gyula, az aradi, majd szegedi ellenkormány miniszterelnöke, valamint a Bécsben tartózkodó Bethlen István arra, hogy vállalja el „az új nemzeti hadsereg felállítását és megszervezését”. Ismert, az Osztrák–Magyar Monarchia egykori flottaparancsnoka néhány nappal később jelentkezett is Szegeden, ahol igent mondott a felkínált hadügyminiszterségre, kijelentve: „Nem hallgathatom a fű növését Kenderesen, midőn Szegeden a magyar géniusz bontja ki szárnyait egy második honfoglaláshoz.”

1919 késő tavaszán a Magyarországi Tanácsköztársasággal szemben álló politikai erők számára teljesen természetes volt, hogy a kiváló haditengerészeti karriert befutó, altengernagyi rangban leszerelt Horthyt kérjék fel a tisztségre. Ugyanígy tisztában voltak azzal, hogy ezt a katonai pályát elsősorban az 1917. május 15-én lezajlott otrantói tengeri csatában szerzett hírnév alapozta meg.

Ferenc József korábbi szárnysegédjét, Horthy Miklós sorhajókapitányt egy nappal a Szerbia elleni hadüzenet előtt hívták vissza a szolgálatba. Fél évvel később a Novara gyorscirkáló parancsnokává nevezték ki, amelyet közel két és fél évig irányított. A Novarát 1915 elején állították szolgálatba; személyzete 340 főből állt, és a cirkáló fő fegyverzetét 9 darab 10,5 cm-es löveg adta. A gyorscirkáló sebessége kimagaslott a hasonló kategóriájú hajóké közül. 

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottája elsősorban az 1915. május 23-i olasz hadba lépést követően kezdett nagyobb hadműveletekbe az Adriai-tengeren. Az Olaszország keleti partvidéke – a fontosabb vasútvonalak, vasúti hidak – elleni támadásokban a Novara is részt vett. A sikeres támadásokról a Tolnai Világlapja július 15-én már ezt írta: „A mi haditengerészetünk csupa ilyen hősökből áll, mint Horthy kapitány.” Eközben a brit és a francia hadvezetés egyre nagyobb erejű csapatokat küldött a Gallipoli-félsziget elfoglalására, hogy megnyissa a tengerszorosokat a török főváros felé. 

A térségben jelentősen megnőtt a csapat- és utánpótlást szállító, illetve a hadihajók száma. Velük szemben megnövekedett a német és az osztrák–magyar tengeralattjárók aktivitása a Földközi-tengeren. A német búvárhajók a Monarchia kikötőiből indulva érzékeny veszteséget okoztak az ellenségnek, a tengeralattjárók sikeres bevetései az antant hadvezetését az Otrantói-szoros lezárására ösztönözték. 1915 őszétől a mintegy 110 kilométer szélességű szorosban felfegyverzett olasz és brit halászhajók 40-50 méter mélységig feszítették ki a víz alatti drótkötélhálóikat, amelyekkel meg akarták akadályozni a búvárhajók kijutását az Adriai-tengerről. A gyorstüzelésű ágyúkkal és vízibombákkal felszerelt őrhajók lassú menetben, nyomdokvonalban haladva vontatták az acélsodrony hálót. A szorosban tevékenykedő hajókat távolból torpedórombolók fedezték, illetve az olasz kikötőkben hadihajók várakoztak bevetésre készen.

1917 elejétől az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottájának vezetését egy támadóbb szemléletű főparancsnok, Njegovan tengernagy vette át, aki célul tűzte ki az otrantói zár megsemmisítését. Tervei szerint három gyorscirkáló – a Novara, a Saida és a Helgoland – mérte volna a fő csapást. A támadást két korszerű torpedóromboló, a Csepel és a Balaton fedezte, de ezek feladatai között az őrhajók elleni támadás is szerepelt. 1917. május 14-én az éjjeli órákban előbb a rombolók lendültek támadásba – elsüllyesztve két tehergőzöst és egy olasz rombolót. Május 15-re virradóra a gyorscirkálóraj is megkezdte a működését, és órák alatt elsüllyesztett 14 őrhajót, hármat pedig súlyosan megrongált. Horthy így írt erről: „Némelyek tüzeltek ránk gyorstüzelő ágyújukból, míg a kazánjuk fel nem robbant, vagy a hajójuk fel nem borult. A csónakra szálltakat felvettük fedélzetünkre. Feladatunkat teljesítettük.”

A támadás hírére az egyik olasz kikötőből, Brindisiből azonnal kifutott az antant kisebb flottája, amely a hazatérő egységekre akart lecsapni. A gyorscirkálók előbb a nagyobb tűzerővel rendelkező két brit cirkálóval ütköztek meg, és a küzdelemhez rövidesen olasz cirkálók és francia torpedórombolók is csatlakoztak. Horthy hadihajója mesterséges ködöt fejlesztve az ellenséges cirkálók közelébe tört, és megkezdődött a tűzpárbaj. „Most 4.700 és 10.000 méter közötti távolságból heves tűzharc kezdődött a párhuzamos irányban haladó kötelékek között. Az ellenséges cirkálók tüzét jól és pontosan irányították. Legerősebben a Novara-t lőtték, mint kötelékünk vezérhajóját.” A parancsnoki hidat is találat érte, és Horthy is megsebesült: „Öt gránátszilánk hatolt lábszáramba; egy repeszdarab pedig, mely kilónyi lehetett, lesodorta sapkámat, de nem sebzett meg. A később megtalált darabon felismertük elégett sapkám hozzáragadt részeit. Köpönyegem, egyenruhám, szóval egész öltözetem cipőmtől és harisnyámtól kezdve fel a mellemig teljesen leégett rólam, de közvetlen égési sebet nem kaptam. Azonban úgy éreztem magam, mintha fejszével fejbe vágtak volna. Könnyebb gázmérgezés is ért és elájultam, de hamarosan magamhoz tértem, hiszen bőségesen öntötték rám a vizet, hogy égő ruhámat eloltsák. Azután hordágyon a fedélzet elejére vitettem magam, mert ott megfelelő kilátás kínálkozott.” Két óra elteltével a Novara súlyos találatot kapott, és mozgásképtelenné vált. „Ez a hátsó turbinahelyiségbe vágott be és szétrombolta a kondenzátorcső vezetékét. Tizenhat kazánunk közül nyolcban el kellett oltanunk a tüzet. Lassan ugyan még mozoghattunk volna, ha a tenger vizét használjuk, de nem akartam, hogy kazánjaink tönkremenjenek és ezért közöltem testvérhajóinkkal, hogy a Novara saját erejéből már csak tíz percig haladhat előre.”

A Saida vontatókötélre vette a Novarát, a Helgoland pedig fedezni próbálta a műveletet. Az antant hajói további ágyútűzzel és torpedókkal támadták a lelassult hajórajt. A kritikus pillanatokban azonban feltűntek a horizonton a Monarchia nagyobb hadihajói, amelyek még a reggeli órákban azért futottak ki a Cattarói-öbölből, hogy védelmük alá vonják az Otrantói-szorosból hazatérő köteléket. A jelentős tűzerővel rendelkező páncélos cirkálók láttán az olasz tengernagy úgy döntött, hogy nem kockáztatja az összecsapást, és kiadta a visszavonulási parancsot. A gyorscirkáló hajóraj – így a vontatókötélre fogott Novara is – néhány órával később kikötött a biztonságot nyújtó Cattarói-öbölben. Az otrantói csata az Osztrák–Magyar Monarchia flottájának jelentős győzelmével végződött, az őrhajók zárlatát az antant hónapokig nem tudta visszaállítani. Horthy Miklós sorhajókapitány határozott és bátor irányítása mellett a három gyorscirkáló órákon keresztül sikeresen küzdött a nagyobb tűzerejű antanthajókkal. A Monarchia részéről nem süllyedt el hajó, míg az antant a felfegyverzett őrhajókon és tehergőzösökön kívül hadihajókat is vesztett.

Az otrantói csata a magyar történelmet is meghatározta. IV. Károly osztrák császár és magyar király 1918 februárjában Horthy Miklóst soron kívül ellentengernaggyá léptette elő, és kinevezte a Monarchia flottaparancsnokának. Az otrantói győzelem nélkül ez elképzelhetetlen lett volna, hiszen Horthy számos, rangban idősebb tengernagyot „ugrott át”. A háború utolsó napjaiban az uralkodó még altengernaggyá is előléptette. Ezáltal talán nem is olyan merész az a megállapítás, hogy a leendő kormányzó 1919-es belpolitikai „felbukkanását” az otrantói csata alapozta meg.