Madarász Viktor halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1917. január 10-én hunyt el Madarász Viktor, a magyar romantikus festészet egyik legjelentősebb alakja, aki többek között a Hunyadi László siratása és a Zrínyi Ilona Munkács várában című alkotásokkal tette halhatatlanná nevét. Madarász pályája ellentmondásosan alakult, ugyanis remekművei az 1850-70-es években születtek, az őt ért csalódások hatására élete későbbi évtizedeiben már nem tudott az addigi kiemelkedő színvonalon alkotni.

Madarász Viktor egy csetneki vashámor-tulajdonos gyermekeként látta meg a napvilágot, aki fiát jogi pályára szánta, az 1848-49-es szabadságharc azonban váratlanul kettétörte a fiatalember tanulmányait. A festő a világosi fegyverletételig aktív részese volt a Habsburgok ellen vívott küzdelemnek, a háború eseményei pedig később művészetét is meghatározták, hiszen romantikus stílusú képeinek leggyakoribb témája a magyar történelem, népünk szabadságkeresése lett. Madarász Haynau rémuralma után Pécsen telepedett le, ahol jogi tanulmányai alatt Pósa Gábor festőművész tanítványául szegődött, tehetségének köszönhetően pedig hamarosan a bécsi Művészeti Akadémiára került. Itt készítette el első híres műalkotását, mely a Kuruc és labanc címet viselte, a cenzúra miatt viszont „Két testvérként” került a közönség elé.

Madarász Viktor bemutatkozása jelentős sikert hozott, így a festő 1856-tól a kultúra akkori fellegvárában, Párizsban folytathatta tanulmányait, ahol már jóval szabadabban alkothatott. Ezek az évek jelentették pályája csúcspontját, hiszen Franciaországban festette meg többek között a Hunyadi László siratása, a Zách Felicián, a Zrínyi Ilona Munkács várában és a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című remekműveket. A francia fővárosban Madarász világra szóló sikereket aratott romantikus és egyúttal realista ábrázolásaival – utóbbi stílusirányzatra a Zrínyi Miklós grófról alkotott tanulmány szolgáltat ékes példát –, ezért a Szalon 1861. évi kiállításán aranyéremmel jutalmazták munkásságát. A művész elismertségét jelzi, hogy a Krisztus az Olajfák hegyén című festményt III. Napóleon (ur. 1852-1870) felesége, Eugénia császárné vásárolta meg

Madarász 1870-ben visszatért Magyarországra, azonban a megváltozott politikai légkörben – a kiegyezést követően – már nem lehetett többé az önkényuralom csendes kritikusa, ráadásul a hazai művészvilág rendkívül ellenségesen viszonyult az általa képviselt „franciás stílusú” festészethez. A párizsi csillogás után a mellőzöttség keserű évei következtek, ugyanis a hetvenes évek Magyarországa inkább Benczúr Gyula alkotásait favorizálta Madarász munkáival szemben, így például 1872-es, Bethlen Gábor tudósai körében című festményét – ami egyébiránt a mostani 2000 forintos hátoldalát díszíti – egy pályázat során visszadobták, és Izabella királynét ábrázoló képét sem tudta értékesíteni.

Ezek a kudarcok végzetesnek bizonyultak Madarász pályafutására nézve, ugyanis a művésznek olyannyira rosszul esett a – sok szempontból – igazságtalan kritika, hogy letette az ecsetet, és a festés helyett inkább édesapja vállalkozását vezette. A Petőfi halála című 1875-ös kép ennek megfelelően már Madarász Viktor művészetének hanyatlásáról tanúskodott, a századforduló utáni portrék és az újabb historizáló alkotások pedig egyértelműen nélkülözték azt az életerőt, ami a festőt egykor elismertté tette. Persze, ez nem csak Madarász hibája volt: sikerei óta több mint fél évszázad telt el, ami a 19-20. század művészetében hatalmas időléptéknek számított, így a stílusához ragaszkodó festőművész számára értelemszerűen nem sok babér teremhetett a modern kor hajnalán.

A Habsburg önkényuralom időszakának legzseniálisabb alkotója így 1917. január 10-én szinte elfeledve fejezte be életét, az utókor azonban sok szempontból mégis igazságot szolgáltatott neki, hiszen a művészettörténészek napjainkban – Benczúr Gyula és Székely Bertalan mellett – őt tartják a történelmi témájú festészet egyik legnagyobb hazai alakjának. Bár Madarász Viktor neve nem túlzottan ismerős a mai magyar társadalom számára, műalkotásai „névtelenül” is népszerűek, az általa megfestett történelmi alakok arcképe pedig mélyen bevésődött kollektív emlékezetünkbe.