Lenin visszatér Oroszországba

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az imperialista háború az egész Európát elborító polgárháború kezdete […] A világméretű szocialista forradalom már megszületett […] Németország forrong […] Az európai kapitalizmus bármelyik napon összeomolhat […] Tengerészek, elvtársak, harcolnunk kell a szocialista forradalomért, küzdenünk kell, míg a proletariátus teljes győzelmet nem arat!”
(Részlet Lenin 1917. április 16-i beszédéből)

1917. április 16-án, tízévnyi száműzetés után tért vissza Oroszországba Vlagyimir Iljics Lenin, aki a német titkosszolgálat segítségével, egy lepecsételt vasúti kocsiban érkezett Pétervárra. A politikus azzal a céllal tért haza, hogy a februári forradalom után megragadja a kezdeményezést, és a bolsevik hatalomátvételt követően felépítse a világ első szocialista államát.

Lenin, aki 17 esztendősen, bátyja kivégzése után csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz, az 1917-es bolsevik puccsot megelőző három évtizedben Európa és az Orosz Birodalom szinte minden szegletébe eljutott. A fiatalember 1895 végén a cári rendőrség börtönébe került, így három esztendőt szibériai száműzetésben töltött, ahol feleségül vette Nagyezsda Krupszkaját. Vlagyimir Iljics Uljanovra már ekkor jellemző volt, hogy „lemaradt” a mozgalom legfőbb eseményeiről, hiszen fogsága miatt nem tudott részt venni az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSZDMP) 1898. évi első kongresszusán, 1900-ban, szabadulása után pedig Nyugat-Európába távozott. A férfi a következő években Münchenben, Londonban és Genfben élt, ám az emigrációból is döntő hatást gyakorolt az orosz szociáldemokrata mozgalomra.

Az 1902-től Lenin néven ismert politikus megalapította az Iszkra – vagyis Szikra – folyóiratot, Mi a teendő? című írásával pedig szakadást eredményezett a pártban, ugyanis művében felülbírálta Marxot, és egy erőszakos világforradalmat hirdetett, melyet az Orosz Birodalomban akart kirobbantani. A Mi a teendő? című munkában foglaltak következtében az OSZDMP 1903. évi brüsszeli kongresszusán a párt egy Lenint támogató, magát többséginek mondó – azaz bolsevik – és egy demokratikus berendezkedést pártoló „kisebbségi” – mensevik – frakcióra bomlott. Miközben a szervezeten belül éles küzdelem bontakozott ki, 1905-ben, az orosz–japán háborúban elszenvedett vereség eredményeként forradalom tört ki Péterváron, melynek hírére Lenin is hazatért az emigrációból.

Miután II. Miklós cár (ur. 1894-1917) taktikus módon leszerelte az alkotmányos átalakulást követelő tömegeket – tudniillik sokat ígért, és a rendteremtés után igyekezett ebből minél kevesebbet megtartani –, Lenin számára ismét az önkéntes száműzetés tűnt a legcélszerűbb választásnak. A politikus 1907 után számos európai nagyvárosban megfordult, majd az első világháború kirobbanásakor a semleges Svájcban telepedett le. A forradalmár 1914-től szembekerült a II. Internacionálé pártjainak többségével, ugyanis mélységesen elítélte, hogy a nyugati szociáldemokraták „elárulták a proletariátust”, amikor a világméretű konfliktus kezdetén a nemzeti érdekek mellett sorakoztak fel. Lenin persze nem pacifista volt, hanem úgy vélte, hogy a világháborút a Marx által megjósolt világforradalommá kell fejleszteni, vagyis a társadalom alsó rétegeinek a polgárság és az elit ellen kell fegyvert ragadnia. A politikus az 1915. évi zimmerwaldi konferencián ismertette az Internacionálé pártjaival a saját kommunista vízióját, terve azonban csak egy törpe kisebbség rokonszenvét nyerte el, ráadásul meggyorsította a szervezet szétesését.

Időközben a hároméves háborúban kivérzett és kimerült Oroszországban 1917. március 8-án újabb forradalom tört ki: II. Miklós cár hamarosan lemondott trónjáról, és az ideiglenes kormány élén Lvov herceg, majd Alexander Kerenszkij vette át az irányítást. Megkezdődött a cári Oroszország lebontása és egy demokratikus, polgári rendszer felépítése, ezzel egy időben azonban Péterváron a háború folytatása mellett döntöttek. Ebben a sajátos történelmi helyzetben Lenin egy pillanatra közös platformra került a központi hatalmakkal, hiszen a politikus „permanens”, vagyis szocialista forradalmat akart, a Berlin által vezetett katonai tömb pedig abban volt érdekelt, hogy Oroszországban a zűrzavar a tetőfokára hágjon. Így történhetett meg, hogy a német titkosszolgálat 1917 tavaszán megegyezett a forradalmárral, akit egy lepecsételt vagonban, Svédországon keresztül juttattak el Pétervárra.

Vlagyimir Iljics Lenin 1917. április 16-án érkezett meg a fővárosba, tehát ismét „lekéste” a forradalmat, ám lépéshátrányát igyekezett minél hamarabb ledolgozni. A politikus rövid időn belül közzétette az ún. „áprilisi téziseket”, melyek felvázolták a „permanens forradalomhoz” vezető utat. Lenin követelte a háború befejezését, a földbirtokok és gyárak szocializálását, elvetette a polgári kormányzatot, bojkottra szólított fel az állami szervek ellen, illetőleg minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak, vagyis a szovjeteknek követelt. Jóllehet, az áprilisi téziseket kezdetben alig néhányan vették komolyan, a világháború elviselhetetlen terhei, a gazdaság összeomlása és az ideiglenes kormány más hibái egyre népszerűbbé tették Lenin programját. A bolsevikok már az ún. „júliusi napok” idején megkísérelték befolyásuk alá vonni a zavargó tömegeket, ám a hatóságok brutális fellépése miatt kudarcot vallottak, így a párt vezére – 1905 után ismét – Finnországba menekült.

A polgári kormányzat győzelme azonban nem volt hosszú életű: Kerenszkij a Kornyilov-puccs után a maradék tekintélyét is elveszítette, eközben pedig a bolsevikok sorra többséget szereztek a legnagyobb orosz városok munkástanácsaiban. A szovjetek hálózatára alapozva 1917 októberében megkezdődött a párt Katonai Bizottságának szervezése, mely az ideiglenes kormányból kiábrándult helyi erőkre támaszkodva november 7-én sikeres puccsot hajtott végre Péterváron. A sors iróniája, hogy Lenin, aki kijelölte a hatalom megszerzésének útját, ez alkalommal is késve érkezett meg, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a következő években felépítse a világ első szocialista államát.