Ferenc József halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Megboldogult királyunk a magyar nemzet történelmének nagy alakjai közé tartozik: egyike ama nagy történelmi alakoknak, akik évszázados tradíciókkal szakítva, évszázadok útvesztőjéből vezették ki a nemzetet, akik megtalálták a helyes kibontakozás útját és biztos alapot raktak le egy boldogabb utókor számára. Egyike ő a nemzet nagy jótevőinek, aki békés megoldását találta megoldhatatlannak látszó problémának, amely küzdelem, szenvedés és gyász forrása volt a nemzetre nézve hosszú évszázadokon keresztül. Az ő világtörténelmi rendeltetése, az ő életének műve e problémáknak megoldása volt.”
(Tisza István Ferenc József halála után elmondott országgyűlési felszólalásából)

1916. november 21-én hunyt el I. Ferenc József osztrák császár (ur. 1848-1916) és magyar király, aki uralkodását a Habsburgok pozícióit megrendítő forradalmak leverésével és a neoabszolutizmus kiépítésével kezdte, majd a birodalom dualista átszervezésével folytatta, hogy aztán életét az Osztrák–Magyar Monarchia és a „boldog békeidők” örök szimbólumaként fejezze be. Ferenc József 68 éves országlás után, az első világháború harmadik évében hunyt el; a sors sok szempontból kegyes volt hozzá, ugyanis birodalma nem sokkal élte túl első és legjelentősebb uralkodóját.

Az 1830-as születésű főherceg V. Ferdinánd (ur. 1835-1848) elmebetegsége és édesanyja, Zsófia Friderika főhercegné politikai aktivitása nyomán került a hatalom közelébe, amit végül a kibontakozó magyar szabadságharc zűrzavarában, 1848. december 2-án, Olmützben vett át nagybátyjától. Ferenc József trónra ültetése nem csak Ferdinánd betegsége miatt tűnt praktikus lépésnek, hanem azért is, mert az ifjú uralkodót erőteljesen befolyásoló kamarilla úgy vélte, hogy az új császár-király kezét nem kötik meg azok a törvények – jelesül az áprilisi törvénycikkek –, melyeket a lemondásra kényszerített V. Ferdinánd a forradalom szorításában kénytelen volt szentesíteni.

Az „uralkodócsere” Magyarországon természetesen illegitimnek minősült, a szabadságharc leverése után azonban a bécsi udvar figyelmen kívül hagyhatta a magyar álláspontot; miután Ferenc József Varsóban – meglehetősen megalázó körülmények között – személyesen kérte I. Miklós cár (ur. 1825-1855) segítségét, 1849 júniusában körülbelül 200 000 fős intervenciós sereg érkezett Magyarországra a Habsburgok támogatására, mely augusztusban Világosnál fegyverletételre kényszerítette a honvédseregeket. A császári győzelmet véres megtorlás követte, amiért Ferenc József személyesen is felelős volt, hiszen a kegyetlenségéről hírhedt Haynau tábornokot ő nevezte ki teljhatalmú főparancsnoknak. Az uralkodó ezen lépését egyébként jogszerűnek és szükségesnek ítélte meg, és dolgozószobájában állítólag élete végéig festményt őrzött az 1849 októberében végrehajtott aradi kivégzésekről.

A szabadságharc leverése és a megtorlások után Ferenc József néhány tanácsadója és hatalmas hivatali apparátusa segítségével próbálta meg kormányozni birodalmát. Ez a törekvés a számos részre darabolt, legyőzött Magyarország esetében azt eredményezte, hogy Alexander Bach osztrák belügyminiszter kezébe kerültek az államügyek, aki az osztrák polgári törvénykönyv bevezetésével, a belső vámhatár eltörlésével, valamint a csendőrség felállításával – nem is beszélve a bécsi titkosrendőrség aktivizálásáról – nyílt, majd nevetségesen leplezett önkényuralmat épített ki.

Ferenc József rendszerének ugyanakkor két gyenge pontja is akadt: az egyik a mindent körbefonó költséges bürokrácia volt, a másiknak pedig éppen maga a császár bizonyult, aki elveiből eredően a kulcskérdésekben – főleg a hadászatban és a diplomáciában – magának tartotta fenn az Ausztria sorsát meghatározó döntéseket. Az első negatívum azt eredményezte, hogy az 1850-es évek végére a neoabszolutizmus teljesen felemésztette a birodalom energiáit, mindezt pedig tetézte, hogy a császár balszerencsés lépései súlyos presztízsveszteségekhez vezettek. Így például a krími háború idején mutatott bizonytalanság nyomán a bécsi diplomácia elveszítette Oroszország jóindulatát, 1859 után pedig – a solferinói vereség miatt – Ausztria kénytelen volt engedni a franciák által támogatott Piemont olasz nemzetegyesítési törekvéseinek.

Az 1859-es itáliai háború, melyet a katonatiszti egyenruhát igencsak kedvelő Ferenc József maga akart irányítani, rádöbbentette az uralkodót az abszolutista rendszer tarthatatlanságára, ezért – a centralizmus elvét változatlanul szem előtt tartva – lépéseket tett a Habsburg Birodalom alkotmányos átszervezésére. Magyarország vonatkozásában ez a szándék az 1860-as októberi diploma, majd az 1861-es februári pátens kiadásában mutatkozott meg, Ferenc Józsefnek azonban csalódnia kellett, ugyanis a Deák Ferenc által szimbolizált passzív ellenállás nem szűnt meg pusztán Bach menesztésével, az országgyűlés összehívásával, vagy a régi közigazgatási rendszer visszaállításával; a magyarok önálló államiságuk visszaállítása terén sem engedtek a ’48-ból, a császár pedig 1861-ben hiába hozta létre az Anton Schmerling-féle provizórikus rendszert, az Ausztriát ért újabb tekintélyromboló kudarcok – az 1866-os königgrätzi, poroszok elleni vereség, illetve az észak-itáliai Veneto tartomány elvesztése – nyomán végül rákényszerült a Deákkal való kiegyezésre.

Az 1867. évi XII. törvénycikk, majd Ferenc József és Wittelsbach Erzsébet – Sisi – június 8-i, budai koronázása nyomán megszületett a dualista rendszer, melyben a császár-király majdnem fél évszázadon keresztül stabilizáló szerepet töltött be, vagyis sok szempontból ő biztosította azt a tekintélyt, ami az igen ingatag lábakon álló Monarchia egyben tartásához szükséges volt. Ferenc József tehát – mint alkotmányos uralkodó – a kiegyezés után ritkábban avatkozott be nyíltan a politikába; bár Ausztriában erre többször sor került – elsősorban az ottani parlamentáris rendszer gyakori működésképtelensége és a csehek trialista ambíciói miatt –, Magyarországon az uralkodó csak egyetlen alkalommal, 1905-ben érvényesítette erővel akaratát, amikor a dualizmusra veszélyesnek ítélt ellenzék helyett a Fejérváry-féle „darabont-kormányt” juttatta hatalomra. Ezzel együtt ugyanakkor mégis Ferenc József hozta meg azt a végzetes döntést, aminek nyomán 1914-ben a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és – amellett, hogy megpecsételte saját sorsát – világméretű konfliktust idézett elő.

A császár-király ugyanakkor nem csak azáltal tartozik a magyar történelem legkülönlegesebb alakjai közé, hogy a népek tavaszától a világháborúig meghatározta népünk sorsát, hanem azért is, mert fent leírt életművét máig ellentmondásosan ítéljük meg. Az egyik Ferenc Józsefet a szabadságharc leverése, az azt követő véres megtorlás és a neoabszolutista rendszer alapján bírálni szokás; innen ered a szélsőségesen konzervatív uralkodó képe, aki – édesanyja szellemisége nyomán – csökönyösen mindent a maga képére akart formálni, és ezzel együtt érzéketlenné, merevvé vált a világgal szemben. Ez az a Ferenc József, akit gyakran azzal vádolnak, hogy viselkedésével és a Hofburg sivárságával elhidegítette magától szépséges feleségét, miközben öccse, Miksa mexikói császár (ur. 1864-1867) tragédiája, egyetlen fia, Rudolf öngyilkossága, végül pedig az Erzsébet királyné, majd Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen elkövetett két merénylet megannyi sorscsapása még inkább megkeményítette szívét.

Az a Ferenc József, aki állítólag maga is beleszürkült a Monarchia megcsontosodó rendszerébe, és annak dacára, hogy látta a fenyegető végzetet, a dicsőség és az általa elképzelt rend érdekében még koronáit is képes volt kockára tenni. Másfelől viszont itt áll előttünk egy teljesen másik Ferenc József – sőt, gyakran „Ferenc Jóska” – -imágó, amely a népeiről atyai szeretettel gondoskodó uralkodót mutatja be: a királyt, akit az 1867-es koronázás után a magyar nép – Sisinek is köszönhetően – végül a szívébe fogadott, és nosztalgiával őrzött meg. Ami pedig a legfurcsább: ez a kettő Ferenc József-kép már abban a korban, a „boldog békeidőben” is egyszerre létezett, és mindmáig összeforrva maradt meg.

Melyik lehet az igazi Ferenc József? Valószínűleg önmagában egyik sem az; a furcsa kettősség abból eredhet, hogy a rendkívül konzervatív, katonásan pedáns és buzgó katolikus uralkodó gyakran elég pragmatikus volt ahhoz, hogy maradiságát feláldozza az érdekek oltárán, másfelől azonban túlságosan is elvhű volt ahhoz, hogy személyes ambícióinak és vágyainak a szükséges pillanatban ellen tudjon állni. Az 1916. november 21-én, Schönbrunnban elhunyt 86 esztendős monarcha, aki a neoabszolutista kormányzás kudarca után egy alkotmányos rendszert is felépített, bizonyos döntéseivel sok szempontból le is rombolta művét, tehát az utódja, IV. Károly (ur. 1916-1918) alatt bekövetkező összeomlás felelőssége sok szempontból őt is terheli.