Véget ér a jütlandi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ma valami gond van azokkal az átkozott hajókkal.”
(Sir David Beatty, miután két cirkálója is elsüllyedt)

1916. június 1-jén fejeződött be a jütlandi csata, az első világháború legjelentősebb tengeri ütközete, melyet később a német és a brit hadiflotta egyaránt a saját diadalának igyekezett elkönyvelni. Jóllehet, a John Rushworth Jellicoe vezette Grand Fleet súlyosabb veszteségeket szenvedett riválisánál, II. Vilmos császár (ur. 1888-1918) armadáját sem tekinthetjük győztes félnek, hiszen Németország az összecsapást követően sem bírta feltörni a brit tengeri blokádot.

A 20. század első évei forradalmak egész sorát hozták el a tengeri hadviselésben: az 1904–05-ös orosz–japán háborúban első alkalommal csaptak össze modern flották, az itt szerzett tapasztalatok eredményeként pedig 1906-ban megépült a HMS Dreadnought nevet viselő brit csatahajó, mely utóbb egy egész generáció névadója lett. A kibontakozó fegyverkezési verseny a haditengerészetben gyakorlatilag egyet jelentett a dreadnoughtok gyártásával, mely típusból 1914-re Nagy-Britannia 29, míg Németország „csupán” 17 darabot állított csatasorba. Az Alfred von Tirpitz vezette flottaprogram tehát nem érte el célját, a Császári Haditengerészet nem tudta behozni azt a hatalmas előnyt, amit a tengeri hegemónia adott a britek számára; ennek következtében a világóceántól távolabb eső Német Birodalom az első világháború kitörése után gyakorlatilag „beszorult” az Északi-tengerre, és elveszítette a gyarmatokkal, illetve az Egyesült Államokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatait. 

A fentebb felvázolt erőviszonyok ugyanakkor sajátos helyzetet teremtettek, hiszen a több vízzáró rekesszel, vastagabb páncélzattal és pontosabb lövegekkel rendelkező német hajók kellő fenyegetést jelentettek ahhoz, hogy Nagy-Britannia partjainál állomásoztassa hajóhada túlnyomó részét, másfelől pedig a Hochseeflotte valószínűleg a vesztébe rohant volna egy nyílt ütközet vállalásával. A berlini stratégák az 1915 januárjában megvívott Dogger Bank-i csata után nem is erőltették az összecsapást, ehelyett hosszú ideig a tengeralattjárók, a rettegett U-Bootok segítségével próbálták megtörni a brit tengeri fölényt. 

Ez az elgondolás aztán 1916 elején némiképp módosult, Hugo von Pohl admirálist ugyanis a merészebb Reinhard Scheer váltotta a flottaparancsnoki tisztségben, aki apránként – kisebb egységek tőrbe csalásával – akarta felmorzsolni a rivális hajóhadat. Erre az irányváltásra szükség is volt, hiszen 1916 áprilisában Berlin amerikai nyomásra vállalta, hogy korlátozza a tengeralattjárók bevetését: az aláírt egyezmény szigorúan megszabta, hogy a császári U-Bootok milyen előzmények után és milyen típusú hajókra lőhetik ki torpedóikat. 

Scheer 1916 májusában merész tervvel állt elő, mely a brit flotta jelentős részének csapdába ejtésére és elpusztítására irányult. A németek balszerencséjére azonban a britek egy lépéssel előttük jártak: még 1914 augusztusában történt, hogy az antant hatalmak birtokukba kerítették az SMS Magdeburg nevű cirkálót, a hajóval együtt pedig a Hochseeflotte (Nyílttengeri flotta németül) kódkönyvét és rejtjelkulcsát is megszerezték, így aztán a híres „40-es szoba” idejekorán tudatta John Jellicoe admirálissal a wilhelmshaveni előkészületeket. Ennek következtében a Grand Fleet egy nappal előbb futott ki az Északi-tengerre, mint a német armada, melynek Franz Hipper admirális vezette előőrsét május 31-én délelőtt másfél órás késéssel követte Scheer hajóhada. Mindazonáltal az angol hírszerzés sem végzett tökéletes munkát, hiszen Jellicoe arról értesült, hogy a császári flotta jelentős része a kikötőkben állomásozik, miközben a valóságban kora délután már szembetalálkozott Sir David Beatty előőrsével.

A szemben álló felek a Jütland (Jylland)-félsziget közelében, tehát a dán partok magasságában találkoztak 1916. május 31-én délután fél 4 körül. A kibontakozó tűzharcban Beatty admirális rövid időn belül két cirkálót is elveszített az előnyösebb pozícióból támadó és pontosabban célzó németek ellen – az Indefatigable és a Queen Mary hadihajót –, helyzete pedig 5 óra előtt még inkább válságosra fordult, ugyanis váratlanul Scheer is megjelent a látóhatáron. Az angol előőrs parancsnoka arra kényszerült, hogy visszavonuljon és bevárja Jellicoe-t, aki a Grand Fleet élén egy órával később érte el a csatateret. 

A történelemben a jütlandi csata előtt és azután sem akadt olyan pillanat, amikor ekkora számú erők néztek volna farkasszemet egymással a tengeren: brit oldalon 28 csatahajó, 9 csatacirkáló, és további 114 könnyebb hajó, míg Reinhard Scheer parancsnoksága alatt 16 csatahajó, 5 csatacirkáló, és további 78 könnyebb hajó bocsátkozott a harcba (A két fél összesen tehát 250 hajót vetett be.)

Váltakozó szerencsével folytatódott a csata, aminek végén bár a németek vonultak vissza, de sokkal nagyobb veszteségeket okoztak az ellenfelüknek. Nagy-Britannia a jütlandi csatában 14 hajót és több mint 6000 embert veszített, míg német részről 11 hajó és 2500 főnyi legénység veszett hullámsírba. Az Északi-tengeren vívott ütközet kapcsán mégsem beszélhetünk a németek diadaláról, hiszen stratégiai szempontból a világ legnagyobb tengeri összecsapása nem hozott változást: a britek továbbra is távol tartották riválisuk flottáját a világtengerektől, mely a későbbiekben már nem is próbálkozott nyílt ütközetben az erőviszonyok megváltoztatásával.