Véget ér a verduni csata

Szerző: Tarján Tamás

„Bátorság! Megfogjuk őket.”

(Pétain marsall napiparancsa 1916 áprilisából)

1916. december 18-án ért véget Verdunnél az első világháború egyik leghosszabb és legvéresebb csatája, miután a franciák eredeti pozícióikba vetették vissza a februárban offenzívát indító németeket. Az 1916-os összehangolt antant-támadás miatt megfeneklő hadművelet végül egyik fél várakozásait sem váltotta valóra, így aztán a tíz hónapos öldöklés joggal vonult be „verduni vérszivattyúként” a történelemkönyvekbe.

Ismeretes, hogy az 1914-es német offenzíva nem tudta térdre kényszeríteni Franciaországot, a front megszilárdulása után pedig mind a központi hatalmak, mind a nyugati szövetségesek számos tervet kovácsoltak a megmerevedett vonalak áttörésére, és egy fegyverszüneti egyezmény kicsikarására. 1915 során a németek Ypresnél, a britek Neuve Chapelle mellett, a franciák pedig Champagne-ban kísérleteztek a másik oldal megtörésével, ezek a támadások azonban nem jártak sikerrel, így az 1915-16-os tél újabb ötletelést hozott. Az antant szövetségesek azt tervezték, hogy 1916 nyarán – az olaszokkal, a románokkal és az oroszokkal egy időben – offenzívát indítanak a Somme folyónál, a németek azonban megelőzték őket, és február 21-én váratlanul támadásba lendültek. Erich von Falkenhayn tábornok – illetve a konkrét hadműveleteket vezető Vilmos koronaherceg – kiszemelt célpontja Verdun volt, ez a franciák által méltán legendásnak tartott erőd, mely Attila hun király (ur. 434-453) kora óta szolgálta Gallia védelmét. Az 1870-71-es francia-porosz háború után kibővített roppant erődítményrendszer az első világháború harcaiban is kulcsszerepet játszott, hiszen Párizs védelme kivitelezhetetlen volt Verdun nélkül; ezzel Falkenhayn is tisztában volt, aki az offenzívával nem is annyira a város elfoglalására, mint inkább a francia hadsereg kivéreztetésére törekedett. Ahogy arra a II. Vilmos császárnak (ur. 1888-1918) írt levelek is rávilágítanak, a stratéga arra számított, hogy Joffre tábornok, a francia vezérkari főnök taktikai okokból és a nemzeti büszkeség miatt mindent elkövet majd Verdun megtartásáért – ezen elgondolás nyomán kapcsolódott a kelet-franciaországi város nevéhez a „vérszivattyú” jelző.

A verduni csatáról – a szemtanúk visszaemlékezéseiből és a történészek kutatásai nyomán – utóbb könyvtárnyi irodalom látott napvilágot, ám az ottani tíz hónap szörnyűségeit talán leginkább az ütközet színhelye képes felidézni, mely 100 év után is holdbéli tájhoz hasonlatos. Az erődítmény masszív jellegéből eredően ugyanis a felek elsősorban tűzerejükkel igyekeztek operálni – a németek hírhedt 420 mm-es lövegüket, „Kövér Bertát” is bevetették, a franciák pedig később 400 mm-es ágyúkat állítottak csatarendbe –, a 10 hónap alatt egymásra szórt milliónyi löveg és srapnel pedig letarolta az erdőket, romba döntötte a falvakat, és kráterekkel lyuggatott sártengerré változtatta a csatateret. A háború borzalmait fokozta, hogy a németek Verdunnél már lángszórókat is bevetettek az ellenséges lövészárkok „megtisztítására”, de előszeretettel alkalmazták a nem sokkal korábban kifejlesztett gyilkos gázt, a foszgént is. Mindennél jobban jellemzi a frontviszonyokat, hogy a Joffre által Verdunhöz vezérelt 2. francia hadsereg parancsnoka, Pétain marsall, majd az ő utóda, Robert Nivelle egyaránt ragaszkodott ahhoz, hogy a frontszakaszt védő hadtesteket folyamatosan váltogassák. 1916 során így a francia katonák 75%-a tapasztalta meg Verdun borzalmait, de a véres offenzíva a más taktikát követő német hadsereg egynegyedét is lekötötte.

A deklaráltan értelmetlen – csupán a másik fél kivéreztetésére irányuló – mészárlás február 21-én, 21 órás német tüzérségi előkészítéssel indult, majd Vilmos koronaherceg rohamot vezényelt, ami természetesen már a verduni védelmi rendszer külső vonalánál elakadt. Bár a németek tűzfölényben támadtak, mégsem tudtak gyorsan felülkerekedni a franciákon, ugyanis a tüzérségi támogatás alól kikerülve hatalmas veszteségeket szenvedtek az ellenséges lövegektől. Az erődítményrendszer egyes pontjainak elfoglalása rendkívül súlyos árat követelt, így például Douaumont faluért Falkenhayn 4 ezredével fizetett. A Pétain vezette 2. hadsereg érkezésével aztán a francia vonalak megszilárdultak, ám szívós harcok árán a németek fokozatosan felülkerekedtek a védőkön: három hónapos ostrom után többek között Vaux és Chattancourt is megadta magát, június végén pedig Souville körül szintén bezárult az ellenséges csapatok gyűrűje. Pétain és utódja, Nivelle egységeik átcsoportosítgatásával igyekeztek feltartóztatni az ostromlókat, ám az erődítményrendszer sorsa végül nem ezen a frontszakaszon dőlt el: július 1-jén ugyanis Haig brit tábornok vezetésével az angolok offenzívát indítottak a Somme folyónál, mely az első napok tragikus veszteségei ellenére utóbb rákényszerítette Falkenhaynt, majd Erich von Ludendorffot a Verdunnél harcoló egységek átcsoportosítására. A britek támadása következtében a „vérszivattyú” intenzitása egyre csökkent, a franciák pedig fokozatosan visszafoglalták a tavasz és nyár során elvesztett stratégiai pontokat, mígnem december 18-ára a németek visszatértek azokba a lövészárkokba, melyekből február közepén elindultak.

A harctéri események nyomán tehát nehéz megvonni a verduni ütközet mérlegét, hiszen abban sem a franciák, sem a németek céljai nem teljesültek. A központi hatalmak ugyanakkor nem azért vallottak kudarcot, mert Verdun az ellenség kezén maradt, hanem azért, mert a kivéreztetés során ők is komoly véráldozattal adóztak: 169 000 francia katona mellett mintegy 149 000 német esett el a harcok 10 hónapja alatt, a sebesültek száma pedig – a két oldalon együttesen – meghaladta az egymilliót. De nem teljesültek a franciák céljai sem, hiszen Verdun hiába maradt a birtokukban, sem a Somme-nál, sem itt nem sikerült áttörniük az ellenséges vonalakat. A verduni csata „végeredményét” tehát leginkább döntetlennek mondhatnánk, ám a hatalmas veszteségek és a válogatott borzalmak láttán úgy gondolom, hogy a „vérszivattyú” kifejezés minden szónál pontosabban írja le az itteni események lényegét.