Raszputyin meggyilkolása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Amikor a harang háromszor megkondul majd, Felséged tudni fogja, hogy engem meggyilkoltak. Ha egy közember keze által fogok elpusztulni, utódaiddal egyetemben még hosszú évszázadokig fogsz uralkodni Oroszországban; de ha gyilkosaim a Te fajtádból kerülnek ki, családoddal együtt Oroszország népének áldozatává leszel!”
(Részlet Raszputyin utolsó leveléből)

1916. december 16-án csalták tőrbe, és gyilkolták meg a Feliksz Juszupov herceg vezette összeesküvők Grigorij Raszputyint, a cári család híres-hírhedt gyógyítóját és tanácsadóját. A szerzetest, akit a halála után születő legendák hipnotikus erővel, jóstehetséggel és számos földöntúli képességgel felruháztak, állítólag előbb méreggel, majd pisztollyal próbálták megölni, végül pedig testét a jeges Néva folyóba dobták.

Raszputyin az orosz történelem egyik legérdekesebb és legrejtélyesebb alakjának számít, ebből eredően pedig valódi személyiségét a legendák és a rosszindulatú pletykák szinte a felismerhetetlenségig eltorzították. Az egyszerű muzsik, aki élete végére komoly befolyást nyert az Orosz Birodalom – és közvetetten a világ – sorsának alakításában, valamikor az 1860-70-es években született, feltehetőleg egy Pokrovszkoje nevű szibériai falucskában. Raszputyin élete 18 esztendős korában vett gyökeres fordulatot, ekkor ugyanis – vélhetően büntetésből – 3 hónapot töltött el egy kolostorban, ahol állítólag megjelent neki Szűz Mária. A férfi a látomás hatására hamarosan vándorló szerzetessé lett, bolyongásai során pedig nem csak Oroszországot járta be, de elzarándokolt a görögországi Athosz-hegyre, később pedig Jeruzsálembe is. Szentpéterváron 1903-ban jelent meg először, ahol a miszticizmust hajszoló városi elit szent emberként és gyógyítóként fogadta őt. Raszputyin utazásai közben gyakran járt haza szülőfalujába, ahol 1889-ben meg is házasodott; később három gyermeke született.

A mosdatlan, igénytelen, de rendkívül szuggesztív férfi Anna Virubován, a cárné legjobb barátnőjén keresztül került kapcsolatba II. Miklóssal (ur. 1894-1917) és Alexandra cárnéval, akik tőle vártak gyógyulást egyetlen fiúgyermekük, az 1904-ben született Alekszej betegségére. A csecsemő trónörökös hemofíliától, vérzékenységtől szenvedett, vagyis állandó életveszélyben töltötte napjait, így az is erősen kétséges volt, hogy később alkalmas lesz az uralkodásra. Miklós és felesége hasztalan várt segítséget a kor orvostudományától, így a család a miszticizmus felé fordult, és 1905-ben rátalált Raszputyinra, aki ebben az évben Carszkoje Szelóban tanúbizonyságot is tett tudásáról.

A történet szerint a szerzetes már válságos pillanatban érkezett Alekszejhez, ugyanis a cárevics egy apró sebe közel két órája vérzett, a férfi azonban imáival, majd szavaival nyugalomba ringatta, és elaltatta a gyermeket, így elállította vérzését is. A szülők és a szemtanúk persze isteni beavatkozásnak tulajdonították Raszputyin sikerét, és ma is sokan akadnak, akik hipnózisban, természetgyógyászatban keresik a megoldást, a legvalószínűbb magyarázat azonban az lehet, hogy a szerzetes képes volt nyugalmi állapotba helyezni a fiút, amivel enyhítette betegsége tüneteit. Erre utalnak egyébként a „szent ember” későbbi kezelési tanácsai is, aki legfőképpen nyugalmat javasolt a cárevics számára.

Raszputyin állítólagos képességeinek köszönhetően aztán rövid időn belül fényes karriert futott be a cári udvarban. A férfi elsősorban Alexandrára gyakorolt komoly befolyást, rajta keresztül pedig hamarosan a politikai és a vallási életben – például a Szent Szinódus tagjainak kinevezésében – is képes volt érvényesíteni akaratát. Raszputyin komoly szerepet játszott II. Miklósnak az első Balkán-háború idején tanúsított semleges magatartásában, és igyekezett hasonló álláspontra rábeszélni a cárt az első világháború kirobbanása előtt is. Az egyszerű muzsik felemelkedése persze a közéletben is éreztette hatását: a „szent embernek” rövid időn belül több ezer követője támadt Szentpéterváron, ezzel egy időben viszont „az őrült szerzetes” számos ellenséget is szerzett magának, úgy a politikában, mint az egyházon belül.

Árulkodó, hogy 1916 decembere előtt Raszputyint két alkalommal is megpróbálták megölni, ám sem Iliodor szerzetes, sem a prostituált Khionia Guszeva nem járt sikerrel. Bár ezek az elvetélt kísérletek csak tovább fokozták a szerzetes varázserejébe vetett hitet, az 1910-es évek során olyan hírek is elterjedtek Raszputyinról, miszerint fényűző otthonában gyakran tart orgiákat követőivel, rendszeresen kenőpénzeket fogad el, és züllött életmódot folytat. Ezzel összefüggésben a férfit azzal is megvádolták, hogy a khliszti nevű szekta tagja, mely hitvallása szerint a közös vétekben – például csoportos orgiákban – kereste az égi bűnbocsánatot.

A szerzetesről az első világháború évei alatt azt is elhíresztelték, hogy szerelmi kapcsolatot létesített Alexandra cárnéval, akit – német származása miatt – a háborús propaganda nyíltan árulónak, II. Vilmos császár (ur. 1888-1918) ügynökének nevezett. Raszputyin közismert háborúellenes nézetei miatt – is – hasonló megítélés alá esett, ráadásul a szerzetestől nem csak a vezető orosz arisztokrata körök, de az antant szövetségesek is tartottak, elsősorban azért, mert személye és befolyása mérhetetlen népszerűségvesztést okozott a Romanovoknak. Miután pedig a – külföldről is biztatott – „patrióta” körök hasztalan próbálták félreállítani veszélyes riválisukat, 1916 során úgy döntöttek, végeznek vele.

Raszputyin egyébként maga is tartott egy újabb merénylettől, 1916 decemberében például már arról írt a cárnak, hogy hamarosan ki fogják oltani az életét. A megjósolt végzet aztán e hónap 16-án utol is érte a szerzetest, akit ezen a napon a Feliksz Juszupov vezette összeesküvők azzal csaltak a Mojka Palotába, hogy a herceg felesége, Irina szeretné őt megvendégelni. Raszputyin nem állt ellen a szépséges asszony állítólagos meghívásának, és megjelent Juszupovnál, aki először ciánnal mérgezett borral és süteménnyel igyekezett őt eltenni láb alól. A legenda szerint a férfira több embernek elegendő méreg sem hatott, így vendéglátói pisztolylövésekkel végeztek vele, majd még hosszú időn át ütötték-verték áldozatukat. Bár a holttestről készült fénykép tanúsága szerint Raszputyint egyszer fejbe is lőtték – vélhetően ez okozta a halálát –, később olyan mendemondák is szárnyra keltek, miszerint a férfi még akkor is megpróbált ellenállni, amikor Juszupovék a jeges Névába dobták őt, illetve, hogy a boncolásnál vizet találtak a tüdejében, ami a fulladásos halál jele.

Miután a herceg élete során több, egymásnak ellentmondó vallomást tett – a Romanovokkal fenntartott rokonsága miatt természetesen soha nem vonták őt felelősségre –, az eredeti boncolási jegyzőkönyv pedig mindörökre elveszett, Raszputyin életének számos rejtélye mellé halála is odakerült, aminek hírét sokan örömujjongással fogadtak, míg mások – például a cárné – mély gyásszal vették tudomásul. A szerzetest Alexandra néhány nappal később Carszkoje Szelóban, a cári sírboltban helyeztette végső nyugalomra, onnan azonban a februári forradalom után Raszputyin holttestét kivetették, majd hamuvá égették. Utolsó levelében egyébként a férfi azt jósolta Miklósnak, hogy amennyiben előkelő emberek oltják ki életét, két éven belül a Romanovok csillaga leáldozik Oroszországban, ez a jövendölés pedig később maradéktalanul valóra is vált.