Bulgária szövetségre lép a központi hatalmakkal

Szerző: Tarján M. Tamás

„Bukarestben [ti. a második Balkán-háborút lezáró 1913-as békekötés idején] tisztán láttuk, hogy Oroszország elfordult tőlünk. Sebeko [orosz diplomata] egyetlen szóval elérhette volna, hogy megszerezze nekünk Macedóniát és Kaválát. De ez a szó nem hangzott el.”

(Vaszil Radoszlavov bolgár miniszterelnök)

1915. szeptember 6-án írta alá Vaszil Radoszlavov bolgár miniszterelnök Németország szófiai nagykövetével a két ország „barátsági és szövetségi egyezményét”, melynek következményeként a balkáni monarchia a központi hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba. Bulgária azzal a céllal kapcsolódott be a küzdelembe, hogy kiterjessze uralmát Macedónia területére, az ország erőforrásait végzetesen kimerítő hároméves háborúban azonban – szövetségeseihez hasonlóan – döntő vereséget szenvedett.

Európa puskaporos hordója

A 19. század utolsó évtizedeiben a hanyatló – „Európa beteg emberének” is nevezett – Oszmán Birodalom a sorozatosan elszenvedett területi veszteségek következtében már azzal a fenyegetéssel szembesült, hogy egy újabb háborús vereség után akár ki is szorulhat a kontinensről. Ez az eshetőség, mely évszázadokkal korábban a keresztény világ legfőbb törekvése volt, a nacionalizmus korszakában már a kontinens stabilitását fenyegető veszélyforrásként jelentkezett. Mint ismeretes, a balkáni nemzetek függetlenségi harcaik során elsősorban Oroszország támogatására számíthattak: a birodalom a közös – ortodox – hitben és a szláv rokonságban talált hivatkozási alapot a Porta ellen vívott háborúkhoz, a „testvérnépek” megsegítésén túl azonban önzőbb célok is vezérelték.

A Romanov-dinasztia uralkodói a század eleje óta arra törekedtek, hogy a felszabadított területeken Oroszországgal szövetséges nemzetállamokat alakítsanak ki, és ezekre támaszkodva idővel Konstantinápolyt és az Európát Kis-Ázsiától elválasztó tengerszorosokat is uralmuk alá hajtsák. A balkáni orosz hegemónia természetesen ütközött Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia érdekeivel, mivel ezek a nagyhatalmak szintén azt tervezték, hogy kiterjesztik befolyásukat a felszabaduló félszigeten, a briteket és a franciákat pedig azért töltötte el aggodalommal az oszmánok visszaszorulása, mert féltették a kontinens hatalmi egyensúlyát. Ezen okok ismeretében érthető meg, hogy 1878-ban, amikor az orosz csapatok már Konstantinápoly falai alatt álltak, és egy gyors békekötés – a San Stefanó-i egyezmény – lényegében felosztotta a Balkánt az új nemzetállamok között, a Berlinben összeülő kongresszus miért bírálta felül a korábbi szerződést.

A nagyhatalmak kompromisszuma révén elismerést nyert a félsziget keresztény népeinek független államisága (orosz érdek), ám a San Stefanó-i békében megállapított határokhoz képest jóval kisebb területen (brit, francia érdek), és az egyensúly fenntartása érdekében Bosznia, Hercegovina, valamint a Novipazari Szandzsák a Monarchia megszállása alá került (német, osztrák–magyar érdek). Az 1878-as diplomáciai mű ugyanakkor nem lehetett tartós. Az Oszmán Birodalmat a nagyhatalmak gyámkodása sem védhette meg a további hanyatlástól, ráadásul a térség súlyos konfliktusok melegágya lett azáltal, hogy a maradék „európai Törökországot” – történelmi érvekre hivatkozva – valamennyi új nemzetállam úgy akarta felosztani, hogy dominanciát szerezzen a Balkánon. A „puskaporos hordó” legrobbanékonyabb pontja kétségkívül a centrumban fekvő Macedónia volt, melyet Bulgária, Szerbia és Görögország is magának követelt.

Bulgária a központi hatalmak felé sodródik

A térség instabilitását jól mutatja a Balkán-háborúk története: 1912-ben a félsziget keresztény monarchiái összefogtak, és döntő vereséget mértek a Portára, egy évvel később azonban már új koalíció alakult, mely a „veszélyesen” megnövekedett – ideiglenesen Macedóniát és Drinápolyt is bekebelező – bolgár állam területét csonkította meg. A belső ellenségeskedés a térségben legnagyobb befolyással rendelkező Oroszország érdekeinek sem kedvezett, sőt, a második konfliktust lezáró bukaresti béke (1913) után a szentpétervári diplomácia – sok tekintetben a világháború kitörését eredményező – kényszerpályára került. Bulgária érthető módon elfordult az őt „cserben hagyó” birodalomtól – ezt az oroszellenes jelszavakat hangoztató Vaszil Radoszlavov kormányalakítása is jelezte –, ezért 1914 nyarán, Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös meggyilkolása után II. Miklós cárnak (ur. 1894–1917) nem maradt más lehetősége a belgrádi kormány feltétlen támogatásán kívül. Amennyiben Oroszország nem kel a Monarchia által ultimátummal fenyegetett Szerbia védelmére, egyetlen megmaradt balkáni szövetségesét is elveszíti.

Bulgária természetesen nem törődött bele az 1913-ban elszenvedett területi veszteségekbe: revánsra készült, ezért szükségszerűen a hármas szövetséghez – a központi hatalmakhoz – közeledett. Németország 1914 nyarán egy magas összegű kölcsönnel igyekezett hadba lépésre ösztönözni a balkáni monarchiát, a belpolitikai viszonyok azonban sokáig komoly akadályokat gördítettek csatlakozása elé. Bár emiatt a német vezérkar tagjai – pl. Erich Ludendorff és Paul von Hindenburg – későbbi emlékirataikban gyakran illették kritikával a bolgárokat – ti. mivel a központi hatalmak közül utolsóként léptek be a világháborúba, és végül elsőként kértek fegyverszünetet –, nem szabad elfelejteni, hogy I. Ferdinánd cár (ur. 1887–1918) országa gyakorlatilag már 1912 óta háborús terheket viselt.

Macedónia, az „ígéret földje”

A viszonylag kicsi, gazdaságilag elmaradott Bulgária kimerültségével magyarázható, hogy a cár – származásából eredő – német szimpátiája és a Macedóniára vonatkozó igények általános támogatottsága ellenére a hadba lépés gondolata népszerűtlen volt a közvélemény előtt. A törvényhozás egyik meghatározó politikai ereje, az Alekszandar Sztambolijszki által vezetett Bolgár Földműves és Népi Szövetség a világháború első hónapjaiban például – a délszláv testvériség jelszavával – a semlegesség mellett agitált. Miután az antant 1915 februárjától a Dardanellákon és Gallipolinál megindított – végül kudarcba fulladó – hadjárattal igyekezett megtörni az Oszmán Birodalmat, Bulgária jelentősége a másik katonai tömb szemében is felértékelődött, a brit és francia diplomácia azonban – a szövetséges Szerbia érdekeit szem előtt tartva – nem tudta maradéktalanul támogatni Ferdinánd cár országának területi követeléseit.

A központi hatalmaknak – melyek az olasz hadüzenet miatt 1915 nyarán már négyfrontos küzdelemre kényszerültek – természetesen nem voltak hasonló aggályaik. A titkos tárgyalások során könnyű szívvel Bulgáriának ígérték egész Macedóniát, sőt, a Porta még török területek átadására is hajlandó volt – a Marica folyó völgyében – azért cserében, hogy szomszédja belépjen a háborúba. Amellett, hogy az 1915. szeptember 6-án aláírt – öt évre szóló – szövetségi egyezmény elismerte a bolgár területi igényeket, Németország és a Monarchia hadi kölcsönöket is felajánlott a szófiai kormánynak, melyet az orosz fronton elért sikerek és az antant Gallipolinál elszenvedett súlyos veszteségei ugyancsak csatlakozásra ösztönöztek.

A szerződés aláírása után Vaszil Radoszlavov miniszterelnök elrendelte a mozgósítást, majd szeptember 17-én Ferdinánd cár tanácskozásra hívta a parlamenti pártok vezetőit, akik – a hamarosan börtönbe zárt Sztambolijszki kivételével – a hadba lépés mellett tették le voksukat. Bulgária az 1915. október 11-én megindított Szerbia elleni támadással bekapcsolódott az első világháborúba.

Bulgária háborús teljesítményének mérlege

A későbbi német kritikák ellenére a balkáni monarchia – főleg méretének, illetve hadi és gazdasági potenciáljának fényében – rendkívül jelentős szerepet játszott a háború menetében: egyes hadtörténészek úgy vélik, Bulgária csatlakozása nélkül a központi hatalmak összeomlása akár jóval korábban is bekövetkeztethetett volna. 1915 őszén Ferdinánd cár csapatainak támadása adta meg a kegyelemdöfést a meglepő szívóssággal kitartó Szerbiának, de a bolgár erők Románia első hadba lépése (1916. augusztus) után és a görög határvidéken kiépülő déli fronton is nélkülözhetetlen segítséget jelentettek az antant elleni küzdelemben.

Bulgária helyzetét a világháború alatt ráadásul megnehezítette az a körülmény, hogy erősebb szövetségesei gyakran alapvető érdekeit is figyelmen kívül hagyták. Bár Szerbia legyőzése után a balkáni állam területi követelései azonnal teljesültek, délen Németország diplomáciai megfontolásai miatt stratégiai szempontból előnytelen pozícióba, állandó defenzívába kényszerült a brit és francia erőkkel szemben. Berlin – annak ellenére, hogy az athéni kormány 1916-tól átengedte az országon az antant csapatait – igyekezett elkerülni, hogy Görögország is belépjen a háborúba – ez 1917 júliusában végül mégis bekövetkezett –, ezért nem támogatta, hogy a bolgár hadsereg megelőző csapást indítson déli szomszédja területén.

A – lényegében német irányítás alatt álló – főparancsnokság Románia megszállása során sem méltányolta a szófiai kormány kívánságait, mely – a Duna-deltától délre húzódó, mezőgazdasági szempontból jelentős – Dobrudzsát is annektálni akarta. Bolgár szempontból azért lett volna fontos e terület megszerzése, mert az országban egyre súlyosabb élelmiszerhiány alakult ki, miután az ott állomásozó német csapatok szükséges ellátmányuk sokszorosát foglalták le, és szállították át más hadszínterekre. Az összeomlást végül a háború utolsó hónapjaiban már elviselhetetlen nélkülözés idézte elő: amikor az antant 1918 őszén elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy offenzívát indítson Görögországból, az éhező, rongyokban harcoló bolgár hadsereg az első – Dobro Pole mellett elszenvedett – vereség után bomlásnak indult. Az országban zavargások törtek ki, Ferdinánd cár hamarosan lemondott és emigrációba kényszerült.

Az 1919. november 27-én aláírt neuilly-i béke értelmében Bulgária elveszítette tengerpartját, és le kellett mondjon macedóniai ambícióiról, ami sok szempontból már kijelölte a helyét a következő világégés során.