Olaszország belép az első világháborúba

Szerző: Tarján M. Tamás

1915. május 23-án, az Osztrák–Magyar Monarchiának küldött hadüzenettel lépett be Olaszország az első világháborúba, melyet komoly áldozatok – három és fél évnyi küzdelem, illetve legalább 550 000 katona élete – árán végül a győztesek oldalán fejezhetett be. 

Olaszország 1882-ben Németország és a Monarchia oldalán kapcsolódott be az európai nagyhatalmi politikába – az így létrejövő katonai tömb volt az ún. hármas szövetség –, a mediterrán királyságban azonban idejekorán realizálták, hogy szövetségeseik érdekei csak részben összeegyeztethetőek a sajátjaikkal. Az olasz fél számára a „húzóerőt” egyértelműen a Német Birodalom gazdasági ereje és a kontinensen betöltött vezető szerepe jelentette, míg a Monarchiával hagyományosan borús viszonyban állt. Ennek okai részben a Risorgimento küzdelmeire vezethetők vissza – ti. Észak-Itáliában hosszú ideig a Habsburgok jelentették az olasz állam egyesítésének gátját –, de a mediterrán királyság birodalomépítő ambíciói is magukban hordozták a konfliktus lehetőségét. 

Túl azon, hogy Ausztria tiroli és goriziai területein jelentős olasz ajkú népesség élt, melyet a nacionalista jelszavakat hangoztató Olaszország magába akart olvasztani, mindkét nagyhatalom az Adriai-tenger térségében és a Balkán-félszigeten kívánt továbbterjeszkedni, ahol – az 1878-as boszniai okkupáció után – a Monarchia került lépéselőnybe. A szarajevói merényletet (1914. június 28.) követően Olaszország nem támogatta a központi hatalmak háborús terveit, hanem kifogásokat keresett – például annak kapcsán, hogy a Monarchia előzetesen nem tájékoztatta III. Viktor Emánuel kormányát a Szerbiának küldött ultimátum tartalmáról – a semlegesség megtartásához. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy 1914 nyarán még korántsem tűnt evidensnek, hogy az olasz fél cserbenhagyja korábbi szövetségeseit, és az antanthoz csatlakozik majd. A mediterrán királyság politikusainak álláspontja meglehetősen bizonytalan volt. 

Végül az antanthatalmak egy olyan ajánlatot raktak le az asztalra, aminek a római vezetés nem tudott ellenállni: 1915. április 26-án kötötték meg a londoni egyezményt, amelynek értelmében Olaszország az antant oldalán való hadba lépésének fejében megkaphatja a háború után Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai-félszigetet, Dalmácia egy részét, illetve további gyarmati területeket. Olaszország 1915. május 4-én felmondta az 1882-ben, Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött hármas szövetségét, majd május 23-án meg is érkezett az olaszok hadüzenete Bécsbe.

Az első világháborúban való részvétel semmilyen szempontból nem igazolta az előzetes olasz várakozásokat: a Luigi Cadorna vezérkari főnök által kidolgozott impozáns – ugyanakkor sok szempontból irreális és anakronisztikus – haditerv heteken belül meghiúsult, és III. Viktor Emánuel hadserege évekig tartó véres frontharcra kényszerült az Isonzó folyónál, majd – a caporettói áttörés után – saját területein. Olaszország 1918 őszén ugyan a győztesek oldalán fejezte be a háborút, de a sikerért legalább 550 000 katona életével kellett fizetnie, ráadásul a Párizs környéki békeszerződések csak részben váltották valóra azokat az ígéreteket, melyekkel a mediterrán királyságot harcba csábították.