Olaszország belép az első világháborúba

Szerző: Tarján M. Tamás

„Véleményem szerint lehetséges, sőt, talán valószínű is, hogy a nem is oly távoli jövőben alkalom nyílik majd arra, hogy elhagyjuk a hármas szövetséget, de jelen pillanatban az felel meg az érdekeinknek, ha maradunk. Jelenleg a hármas szövetség szárazföldön erősebb az antantnál – és ennek a háborúnak a sorsa a szárazföldön dől majd el.”
(Paternò-Castello márki olasz külügyminiszter, 1914. július 14.)

„Már megjósolható – ha nem is a valószínűsége, de legalább – a lehetősége annak, hogy Olaszországnak fel kell majd adnia semlegességét, és meg kell támadnia Ausztriát. Ezt akkor tehetjük meg, ha a győzelem biztossá, de legalábbis majdnem biztossá válik, és amikor – ennek eredményeként – az általános háború kimenetele elég világos lesz ahhoz, hogy Ausztria és Németország ellen forduljunk.”
(Paternò-Castello márki, 1914. augusztus 3.)

1915. május 23-án, az Osztrák–Magyar Monarchiának küldött hadüzenettel lépett be Olaszország az első világháborúba, melyet komoly áldozatok – három és fél évnyi küzdelem, illetve 650 000 katona élete – árán végül a győztesek oldalán fejezhetett be.

Olaszország 1882-ben Németország és a Monarchia oldalán kapcsolódott be az európai nagyhatalmi politikába – az így létrejövő katonai tömb volt az ún. hármas szövetség –, a mediterrán királyságban azonban idejekorán realizálták, hogy szövetségeseik érdekei csak részben összeegyeztethetőek a sajátjaikkal. Az olasz fél számára a „húzóerőt” egyértelműen a Német Birodalom gazdasági ereje és a kontinensen betöltött vezető szerepe jelentette, míg a Monarchiával hagyományosan borús viszonyban állt. Ennek okai részben a Risorgimento küzdelmeire vezethetők vissza – ti. Észak-Itáliában hosszú ideig a Habsburgok jelentették az olasz állam egyesítésének gátját –, de a mediterrán királyság birodalomépítő ambíciói is magukban hordozták a konfliktus lehetőségét.

Túl azon, hogy Ausztria tiroli és goriziai területein jelentős olasz ajkú népesség élt, melyet a nacionalista jelszavakat hangoztató Olaszország magába akart olvasztani, mindkét nagyhatalom az Adriai-tenger térségében és a Balkán-félszigeten kívánt továbbterjeszkedni, ahol – az 1878-as boszniai okkupáció után – a Monarchia került lépéselőnybe. Az is a hármas szövetség kötelékeinek szorosabbra fűzése ellen hatott, hogy az itáliai királyságban az egyesítés után is Cavour elgondolásai képezték a külpolitikai stratégia alapját, tehát a cél az egyensúly és a semlegesség megtartása maradt a nagyhatalmi konfliktusok idején. Annak ismeretében, hogy I. Umberto (ur. 1878-1900), majd III. Viktor Emánuel (ur. 1900-1946) az 1890-es évektől – Eritrea és Szomália déli részének megszerzésével, az etiópiai háborúval, és Líbia megszállásával – bekapcsolódott a gyarmati versenyfutásba, ez a taktika korántsem tekinthető meglepőnek.

Mindennek okán nem szorul különösebb magyarázatra az a tény, hogy a szarajevói merénylet (1914. június 28.) után Olaszország nem támogatta a későbbi központi hatalmak háborús terveit, hanem kifogásokat keresett – például annak kapcsán, hogy a Monarchia előzetesen nem tájékoztatta III. Viktor Emánuel kormányát a Szerbiának küldött ultimátum tartalmáról – a semlegesség megtartásához. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy 1914 nyarán még korántsem tűnt evidensnek, hogy az olasz fél cserbenhagyja korábbi szövetségeseit, és az antanthoz csatlakozik majd: a fenti idézetekből is látható, hogy a mediterrán királyság politikusainak álláspontja meglehetősen bizonytalan volt, sőt, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az ekkor már súlyos betegségtől szenvedő Antonino Paternò-Castello di San Giuliano márki külügyminiszter a világháború kitörését megelőző napokban szinte óránként rukkolt elő újabb és újabb tervekkel országa jövőbeli taktikáját illetően.

Olaszország hadba lépését – a kockázatkerülés szándéka mellett – 1914-ben a közvélemény és a politikai élet meghatározó alakjainak – például a korábban szinte teljhatalommal bíró ex-miniszterelnöknek, Giovanni Giolittinak – békepárti magatartása is elképzelhetetlenné tette, így a mediterrán királyság az erőteljes háborús sajtópropaganda ellenére is megőrizte semlegességét. Ez a döntés később – a frontok megmerevedése után – kedvező tárgyalási pozíciót biztosított Olaszország számára, ugyanis az egymásnak feszülő katonai tömbök igyekeztek túllicitálni egymást III. Viktor Emánuel megnyeréséért.

Ebben a versenyfutásban kétségkívül az antant hatalmak élveztek előnyt, hiszen a Monarchia aligha tehetett volna olyan – reális – ajánlatot, mely elnyeri az olasz fél tetszését: 1915 márciusában ugyan I. Ferenc József (ur. 1848-1916) már Trentino térségéről is hajlandó lett volna lemondani a korábbi szövetséges visszacsábítása érdekében, ám a brit és francia diplomaták ennél jóval kecsegtetőbb ígéretekkel szolgáltak. Az 1915. április 26-án megkötött londoni titkos szerződésben az antant Goriziát, Tirol déli részét, a dalmát partvidéket, az Adriai-tenger számos szigetét, az albániai Vlorë (Valona) kikötőjét és a felosztásra ítélt Török Birodalom egy szeletét is odaígérte Olaszországnak, ugyanakkor III. Viktor Emánuel országának oldalválasztását mégsem e nagylelkű ajánlat határozta meg.

Antonio Salandra kormányát sokkal inkább az 1915 tavaszára kialakuló frontviszonyok sarkallták cselekvésre: a központi hatalmak szerbiai offenzívájának elakadása, a cári Oroszország csapatainak sikeres előretörése a Kárpátokig és a brit–francia seregek által végrehajtott gallipoli partraszállás nyomán úgy tűnt, hogy az antant hamarosan végső győzelmet arat, és ezzel a terjeszkedés lehetősége is elveszik majd Olaszország számára. Sidney Sonnino külügyminiszter – a római parlament előzetes jóváhagyása nélkül – e félelem hatására írta alá április 26-án a londoni titkos szerződést, melynek értelmében a mediterrán királyság egy hónapon belül, május 23-án hadat üzent a Monarchiának. Fontos megemlíteni, hogy a német–olasz hadüzenetváltásra csak 15 hónappal később, 1916 augusztusában került sor.

Mint ismeretes, az első világháborúban való részvétel semmilyen szempontból nem igazolta az előzetes olasz várakozásokat: a Luigi Cadorna vezérkari főnök által kidolgozott impozáns – ugyanakkor sok szempontból irreális és anakronisztikus – haditerv heteken belül meghiúsult, és III. Viktor Emánuel hadserege évekig tartó véres frontharcra kényszerült az Isonzó folyónál, majd – a caporettói áttörés után – saját területein. Olaszország 1918 őszén ugyan a győztesek oldalán fejezte be a háborút, de a sikerért 650 000 katona életével kellett fizetnie, ráadásul a Párizs környéki békeszerződések csak részben váltották valóra azokat az ígéreteket, melyekkel a mediterrán királyságot harcba csábították.