Először vetnek be mérges gázt a nyugati fronton

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ez [ti. a harci gáz bevetése] a hadviselés egy gyáva formája, ami tőlem és a többi angol katonától egyaránt távol áll […] Ebben a háborúban azonban kizárólag úgy győzhetünk, ha több embert ölünk meg, vagy teszünk harcképtelenné, mint az ellenség, ami csakis úgy lehetséges, ha követjük ellenfeleink fegyverválasztását…”

(Charles Fergusson brit tábornok)

1915. április 22-én vetettek be először nagyobb mennyiségű mérges gázt az első világháborús nyugati frontvonalon. Az új fegyver a második ypres-i csata kezdetén komoly riadalmat okozott, és súlyos veszteségeket követelt az antant szövetségesek részéről, a harci gáz azonban végül nagyobb arányban fokozta a háború borzalmait, mint a kölcsönös mészárlás hatásfokát.

A hadviselés történetében a vegyi fegyverek használata egészen az őskorig nyúlik vissza: már a primitív törzsek is felfedezték, hogy az egyes növényekből és állatokból kinyerhető méreganyag segítségével a vadászatok sokkal eredményesebben zárulhatnak, ez a tudás pedig később az egymás elleni háborúk során is hasznosnak bizonyult. A mérges gázok használata szintén meglepően nagy hagyományra tekint vissza, ugyanis már az ókori Kínában és az antik Hellászban is számos ilyen recept létezett. A Távol-Keleten mustármag és mérgező növények füstjét alkalmazták, a peloponnészoszi háború görög harcosai pedig ként kevertek az ellenség erődítményeire hajított gyújtóanyagokhoz.

A korabeli források szerint Európa a mongolok révén ismét megismerkedett a korabeli „harci gázokkal”, majd két évszázaddal később Leonardo da Vinci is kísérletezett különféle mérgező keverékekkel, ám ezek sohasem kerültek bevetésre. A kora újkorban elsősorban zavarkeltésre használták ezt a fegyvernemet, ám ezzel egy időben azok tábora is megnőtt, akik humanitárius okokból ellenezték a mérges gázok alkalmazását. Ezzel magyarázható, hogy 1854-ben, a krími háború idején a Szevasztopolt ostromló britek elutasították a cianiddal töltött lövedékek bevetését, az 1899. évi hágai konvenció pedig egyenesen megtiltotta a fojtó gázok használatát. Mindennek ellenére a 20. század elejére ez a fegyvernem ismét „népszerűvé” vált: Franciaországban például 1912-től a rendvédelmi szerveknél is rendszeresítettek gyengébb könnygázfegyvereket.

Az első világháborúban a németek jártak az élen a harci gáz fejlesztésében, ennek ellenére mégis a francia hadsereg alkalmazta azt először. 1914 augusztusában a nyugati hadszíntéren etil-brómacetáttal töltött könnygázgránátokat lőttek ki az ellenséges vonalakra, ám az alacsony koncentráció miatt azok szinte teljesen hatástalanok maradtak. Hasonló kudarccal zárult a németek Neuve Chapelle-nél végrehajtott támadása is, ezért a központi hatalmak 1915 januárjában már a jóval veszélyesebb xilil-bromidot vetették be az oroszok ellen. Bár a rendkívüli hidegben a kilőtt gyilkos gáz nagy része megfagyott, a támadás így is több mint 1000 halálos áldozatot követelt.

A részleges sikerek ellenére a német stratégák még pusztítóbb harci gázok kifejlesztését irányozták elő; a legnagyobb vegyipari üzemek ezután már egy klór hatóanyagú gázfegyverrel kísérleteztek, amit 1915. április 22-én, Ypres térségében vetettek be először az ellenséges lövészárkok ellen. Ez az offenzíva látszólag ugyanúgy indult, mint az összes korábbi hadművelet, a tüzérségi támadást azonban nem a megszokott roham követte, hanem ehelyett a földbe ásott gázprojektorok zöldesszürke felhőt okádtak az antant csapatokra. Az akció átütő sikert hozott, ugyanis az átellenben harcoló két francia hadosztály megtizedelődött a váratlan támadás során, a frontvonal pedig a sokk nyomán több, mint 7 kilométeres szélességben szétnyílt. Az antant hadvezetésnek az volt az egyetlen szerencséje, hogy a német katonákat is elborzasztotta az új fegyver hatása, így nem tudták kihasználni az ellenség zavarát.

A németek április 24-én egy kanadai hadosztály, majd május 2-án a britek ellen is bevetették a harci gázt, mely már Ypresnél is csak félig váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen valamennyi áttörési kísérlet sikertelen maradt. Az antant hatalmak erőteljesen tiltakoztak az 1899. évi hágai egyezmény megsértése miatt, ezzel együtt azonban ők is megkezdték a maguk gázfegyvereinek kifejlesztését, miközben mindkét fél igyekezett megtalálni a lehetőséget az esetleges támadások semlegesítésére. A harci gáz a későbbiekben főszerepbe került a frontokon, hatékonysága azonban sosem közelítette meg a várakozásokat, csupán tovább fokozta a küzdelem embertelenségét: a későbbiekben a dohos szénaszagot árasztó foszgént, majd 1917-től a rettegett mustárgázt is mind gyakrabban alkalmazták annak érdekében, hogy megtizedeljék, vagy legalább harcképtelenné tegyék az ellenséget.

Becslések szerint az első világháború évei alatt összesen 100 000 tonnányi harci gázt vetettek be, ami 500 000 katonának okozott súlyos sérüléseket, és mintegy 30 000 ember életét követelte. Ez a viszonylag alacsony szám is jól mutatja, hogy a vegyi fegyverek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hatásfokuk pedig egyre csökkent, hiszen a felek kiismerték a gázok természetét, és – megfelelő védőöltözékek segítségével – megtanulták kivédeni a támadásokat. Ezzel magyarázható, hogy az első világháború után a nagyhatalmak többnyire a haditechnika szempontjából elmaradott népek ellen vetettek be harci gázt – az olaszok például Etiópiában, míg a japánok Kínában alkalmazták azt –, a sikertelenség pedig részben arra is magyarázatot ad, hogy a második világháború idején miért tartózkodtak a harcoló felek ettől a borzasztó fegyvernemtől.