Véget ér a második Balkán-háború

Szerző: Tarján M. Tamás

1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét, amely lezárta az 1913. június 29-én kirobbant második Balkán-háborút, amelyben a Bulgáriához tartozó makedóniai és trákiai területek újrafelosztása és birtoklása, illetve Dobrudzsa Dunától délre eső részének a megszerzése volt a cél. Emiatt az 1913. májusi londoni békével lezárult első Balkán-háború törökellenes szövetsége felbomlott: Szerbia és Görögország a Román Királysággal és az Oszmán Birodalommal kiegészülve Bulgária ellen fordult, hogy elvegyék tőle az első balkáni háborúban szerzett területeit.

A török uralom alól korábban felszabadult nemzetállamok létrehozták a Balkáni Ligát, és, együttes erővel, hamarosan szinte teljesen kiszorították az oszmánokat Európából; a szultánok hatalma ekkorra már csak Konstantinápolyra, és egy, a főváros előtti keskeny területsávra terjedt ki. Az 1913 májusában aláírt londoni béke ugyanakkor egyik állam számára sem hozott megnyugvást. I. Ferdinánd bolgár cár (1887-1918) a másik két állammal szemben további követelésekkel lépett fel. I. Péter szerb király (1903-1918) és I. Konstantin görög király (1913-1917, 1920-1922) már két nappal a londoni béke után – június 1-jén – katonai szövetséget kötöttek egymással, és csatlakozott hozzájuk a Montenegrói Királyság is. Szerbia elsősorban Albánia függetlenedését fájlalta, Bulgária és Görögország pedig Macedónia és Trákia – illetve I. Konstantin még Epirusz – felett akarta biztosítani a maga uralmát.

A londoni megállapodás tehát valójában csak újabb konfliktusokat eredményezett, közben pedig Bulgáriának északon is ellenfele támadt; az előző háborúban semleges Románia 1913 júniusában mintegy „benyújtotta a számlát”, és katonai megszállás alá helyezte Dél-Dobrudzsát, valamint Szilisztra városát. Június 1-jén Belgrád és Athén titkos bolgárellenes katonai szerződést kötött Macedónia felosztására. Az első háborúban közösen kivívott győzelem után  ez az osztozkodás újabb konfliktust eredményezett, mely június 29-én Mihail Szavov bolgár főparancsnok – kormányzati engedély nélkül indított – támadásával kezdődött meg. Szófia a küzdelem elején elsősorban Macedónia tartomány megtartására fókuszált, miközben egy hadosztály kísérletet tett Thesszaloníki elfoglalására. A szerb fronton a küzdelem változatos eredményeket hozott, ugyanis Radomir Putnik szerb tábornok július 9-én – Bregalnicánál – megállította a bolgár offenzívát. Kilenc nappal később azonban őt verték vissza az ostromlott Pirot alól. Időközben Konstantin túlereje a vártnál nehezebben tudta csak visszaverni Ivanov tábornok hadosztályát, így a háború elején úgy tűnt, a cár képes lehet a balkáni hegemónia megszerzésére. A nagyhatalmak attól is tartottak, hogy a Dardanellák és esetleg Konstantinápoly is bolgár kézre kerülhetnek. Június 30-án a Porta London és Párizs hallgatólagos támogatásával csatlakozott a szerb-görög-montenegrói szövetséghez és megtámadta Bulgáriát.

A második Balkán-háború kimenetelét végül, Avarescu román tábornok győztes hadjárata mellett, éppen a törököknek ez a váratlan hadba lépése fordította meg: miután a szultáni csapatok július 23-án – puskalövés nélkül – visszafoglalták Drinápolyt, a 400 000 fős bolgár hadsereg megtört a négy szomszédja által indított támadások súlya alatt. Macedóniában Konstantin és I. Péter erői sikeresen egyesültek, és az elkeseredetten védekező Szavovot beszorították a Kresna-szorosba. Az összeomlás szélén álló Bulgária – paradox módon – csak a fronton pusztító kolera miatt kerülte el a totális vereséget. A szövetségesek ugyanis fontosabbnak találták csapataik egészségének megóvását Szófia elfoglalásánál. A harcoló felek július 31-én általános fegyverszünetet kötöttek, augusztus 10-én pedig – Törökország kivételével, mely kétoldalú egyezményeket írt alá a harcoló felekkel – Bukarestben megkötötték a második Balkán-háborút lezáró békeegyezményt. 

Bulgária a másfél hónapos háborúban minden szomszédjával szemben vereséget szenvedett. Ezért a bukaresti béke arra kötelezte Bulgáriát, hogy adja vissza a kelet-trákiai területeket Drinápoly (Edirne) városával az Oszmán Birodalomnak, a muzulmán és bolgár többségű Dél-Dobrudzsát pedig engedje át Romániának. Makedónia legnagyobb része, a 34 ezer km2 területen fekvő Égei Makedónia, valamint a 25 ezer km2-es Nyugat-Trákia Görögország része lett. A 26 ezer km2-es Vardari Makedónia területét pedig a Szerb Királyság kapta meg. A vesztes Bulgáriának meg kellett elégednie a 6,5 ezer km2-es Pirini-Macedóniával. A Román Királyság megszerezte az addig Bulgáriához tartozó muzulmán és bolgár népességű Dél-Dobrudzsát, ahol a románok aránya a három százalékot sem érte el. . Végül a bukaresti béke jóváhagyta a független Albán Fejedelemség létrejöttét.

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország felügyelete mellett aláírt szerződés megpróbált igazságot tenni a balkáni népek között, ám az összecsapást kirobbantó ellentéteket nem sikerült felszámolni. A béke értelmében Bulgária, bár vesztesen került ki a küzdelemből, megszerezte Macedónia keleti részét, illetve hozzájutott egy mintegy 100 kilométeres Égei-tengeri partszakaszhoz, és Dedeagacs kikötőjéhez. Románia megkapta Dél-Dobrudzsát, miközben Szerbia a makedón területek jelentős részével, Görögország pedig epiruszi és égei hódításokkal vigasztalódhatott. A törökök a külön szerződésekben elismertették Drinápoly visszaszerzését, ezáltal a kis-ázsiai ország határvonala gyakorlatilag mai helyére került. 

Bár a közvetítők mindent megtettek a béke érdekében, a kielégítetlen hódítási vágy később csak tovább növelte az ellentéteket. A nemzetközi sajtóban megjelent karikatúrák ebben az időszakban kezdték lőporos hordóként ábrázolni a Balkánt, mely belharcaiba mindinkább belesodorta a nagyhatalmakat, elsősorban Oroszországot és az Osztrák–Magyar Monarchiát. 1913 előtt az új királyságok még egységesen Szentpétervárba vetették hitüket, a bukaresti béke után azonban mindez megváltozott; a csalódott Bulgária – és más okokból Törökország is – a Monarchia felé orientálódott, és később a központi hatalmak oldalán lépett be a világháborúba. A cári udvar, ezt ellensúlyozandó, gyakorlatilag feltétlen támogatásáról biztosította a belgrádi királyi udvart, így aztán a balkáni kapcsolatok és konfliktusok szövevényes hálója  – a szarajevói merénylet nyomán – az első világháború kirobbanásának fontos kiváltó okává vált.