Véget ér a második Balkán-háború

Szerző: Tarján M. Tamás

1913. augusztus 10-én írták alá az Oszmán Birodalom európai területeit felosztó nemzetállamok a bukaresti békét, mely lezárta az 1913 júniusában kirobbant második Balkán-háborút. A másfél hónapos összecsapást követő egyezmény ugyan valamelyest átrajzolta a határvonalakat, de az első világháború hamarosan ezen szerződés rendelkezéseit is felülírta.

Az 1912-es év során a török uralom alól korábban felszabadult nemzetállamok létrehozták a Balkáni Ligát, és, együttes erővel, hamarosan szinte teljesen kiszorították az oszmánokat Európából; a szultánok hatalma ekkorra már csak Konstantinápolyra, és egy, a főváros előtti keskeny területsávra terjedt ki. Az 1913 májusában aláírt londoni béke ugyanakkor egyik állam számára sem hozott megnyugvást: Szerbia elsősorban Albánia függetlenedését fájlalta, Bulgária és Görögország pedig Macedónia és Trákia – illetve I. Konstantin görög király (ur. 1913-1917/1920-1922) még Epirusz – felett akarta biztosítani a maga egyeduralmát. Miután I. Ferdinánd bolgár cár (ur. 1887-1918) a másik két állammal szemben egyaránt követelésekkel lépett fel, I. Péter szerb király (ur. 1903-1918) és Konstantin már két nappal a londoni béke után – június 1-jén – katonai szövetséget kötöttek egymással.

A londoni megállapodás tehát valójában csak újabb konfliktusokat eredményezett, közben pedig Bulgáriának északon is ellenfele támadt; az előző háborúban semleges Románia 1913 júniusában mintegy „benyújtotta a számlát”, és katonai megszállás alá helyezte Dél-Dobrudzsát, valamint Szilisztra városát. Egy évvel a közösen kivívott győzelem után  az osztozkodás újabb háborút eredményezett, mely június 29-én Mihail Szavov bolgár főparancsnok – kormányzati engedély nélkül indított – támadásával kezdődött meg. Szófia a küzdelem elején elsősorban Macedónia tartomány meghódítására fókuszált, miközben egy hadosztály kísérletet tett Thesszaloniki elfoglalására. A szerb fronton a küzdelem változatos eredményeket hozott, ugyanis Radomir Putnik tábornok július 9-én – Bregalnicánál – megállította a bolgár offenzívát, kilenc nappal később azonban őt verték vissza az ostromlott Pirot alól. Időközben Konstantin túlereje a vártnál nehezebben tudta csak visszaverni Ivanov tábornok hadosztályát, így a háború elején úgy tűnt, a cár képes lehet a balkáni hegemónia megszerzésére.

A helyzetet végül, Avarescu román tábornok északi előrenyomulása mellett, a törökök váratlan hadba lépése fordította meg: miután a szultáni csapatok július 23-án – puskalövés nélkül – visszafoglalták Drinápolyt, a 400 000 fős bolgár hadsereg megtört a négy irányból érkező csapások alatt. Macedóniában Konstantin és I. Péter erői sikeresen egyesültek, és az elkeseredetten védekező Szavovot beszorították a Kresna-szorosba. Az összeomlás szélén álló Bulgária – paradox módon – csak a fronton pusztító kolera miatt kerülte el a totális vereséget, ugyanis a szövetségesek fontosabbnak találták csapataik megóvását Szófia elfoglalásánál. A harcoló felek július 31-én általános fegyverszünetet kötöttek, augusztus 10-én pedig – Törökország kivételével, mely kétoldalú egyezményeket írt alá a harcoló felekkel – Bukarestben megalkották a második Balkán-háborút lezáró békeegyezményt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország felügyelete mellett aláírt szerződés megpróbált igazságot tenni a balkáni népek között, ám az összecsapást kirobbantó ellentéteket nem sikerült felszámolni. A béke értelmében Bulgária, bár vesztesen került ki a küzdelemből, megszerezte Macedónia keleti részét, illetve hozzájutott egy mintegy 100 kilométeres Égei-tengeri partszakaszhoz, és Dedeagacs kikötőjéhez. Románia megkapta Dél-Dobrudzsát, miközben Szerbia a macedón területek jelentős részével, Görögország pedig epiruszi és égei hódításokkal vigasztalódhatott. A törökök a külön szerződésekben elismertették Drinápoly visszaszerzését, ezáltal a kis-ázsiai ország határvonala gyakorlatilag mai helyére került.

Bár a közvetítők mindent megtettek a béke érdekében, a kielégítetlen hódítási vágy később csak tovább növelte az ellentéteket. A karikaturisták ebben az időszakban – joggal – lőporos hordóként ábrázolták a Balkánt, mely belharcaiba mindinkább belesodorta a nagyhatalmakat, elsősorban Oroszországot és az Osztrák–Magyar Monarchiát. 1913 előtt az új királyságok még egységesen Szentpétervárba vetették hitüket, a bukaresti béke után azonban mindez megváltozott; a csalódott Bulgária – és más okokból Törökország is – a Monarchia felé orientálódott, és később a központi hatalmak oldalán lépett be a világháborúba. A cári udvar, ezt ellensúlyozandó, gyakorlatilag feltétlen támogatásáról biztosította a belgrádi királyi udvart, így aztán a kapcsolatok szövevényes hálója a balkáni konfliktusból világméretű háborút kreált. A lőporos hordó 1914 júliusában felrobbant, és – miután Franciaország köztársaság volt, csupán Nagy-Britanniát kivéve – valamennyi nagyhatalom uralkodó dinasztiáját megsemmisítette.