Kirobban az első Balkán-háború

Szerző: Tarján M. Tamás

Csak áztassák magukat a fickók saját vérfürdőjükben – mi páholyból nézzük őket“.
(Ferenc Ferdinánd, osztrák-magyar trónörökös)

1912. október 8-án Montenegró csekély számú csapatokkal megkezdte – 1908. évi annexiós válság után török kézen maradt Novipazari Szandzsák – katonai elfoglalását. Ezzel a montenegrói lépéssel vette kezdetét az első Balkán-háború, melynek során az Oszmán Birodalom szinte teljes egészében kiszorult a félszigetről és a meghódított területek az egymással átmenetileg szövetségre lépett balkáni nemzetállamokhoz került. Az 1913. május 30-i londoni békeszerződéssel lezáruló első Balkán-háború az államhatárok változásával, a  független albán állam létrejöttével, valamint Kréta görög fennhatóság alá kerülésével zárult. A kölcsönös határviták és a tengeri kijárók okozta feszültségek miatt azonban a balkáni szövetségesek 1913 őszén immár egymás ellen fordultak.

Az 1878-as berlini konferencia döntésének értelmében a Balkán-félszigeten – sok évszázados török elnyomás után – a bolgár állam is visszanyerhette függetlenségét, ám ezzel a térségben korántsem állt helyre a nyugalom. Bár a század elejéhez képest területe nagymértékben csökkent, „Európa beteg embere”, az Oszmán Birodalom ezután is erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy 1878 után kialakított határain belül rendet tartson: a török uralom alatt maradt tartományokban – legfőképpen Macedóniában – időről időre felkelések robbantak ki, az ifjútörök mozgalom 1908. évi színre lépése  után pedig az állandó belső hatalmi ellentétek tovább fokozták a zűrzavart. 

A 19. század során felszabadult Görögország, Szerbia, Montengró és Bulgária, mindeközben nem tett le arról, hogy adandó alkalommal teljesen kiszorítsák az oszmánokat Európából: Szerbia Koszovóra, Macedóniára és – egy tengeri kijárat érdekében – Albánia területére pályázott, Görögország Thesszáliát és – az ókori Hellász példájára – az Égei-tenger partvidékét akarta megszerezni, Bulgária pedig Trákiát és – szintén – az égei partokat akarta. Hozzájuk képest Montenegró szerény kívánsággal állt elő, hiszen mindösszesen a Novipazari Szandzsák meghódítását tervezte. Mivel a balkáni nemzetállamok – az állandó cári támogatás, a pánszlávizmus eszméje, vagy az ortodoxia nyomán – legfőbb szövetségesüknek az Orosz Birodalmat tekintették, hódító ambícióikkal az európai nagyhatalmak figyelmét is felkeltették, melyek – főként Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – kezdettől fogva hevesen ellenezték a háborút. Ennek oka igen egyszerű volt: attól tartottak, hogy a balkáni nemzetállamok terjeszkedése az orosz befolyás növekedését eredményezi majd, és lehetőséget teremt a pánszláv törekvések megvalósítására. 

Berlin és Bécs ellenállása falán ugyanakkor 1911-ben komoly törés keletkezett: az Olasz Királyság háborút indított az Oszmán Birodalom ellen, mely Itália elsöprő győzelmével ért véget. A balkáni államok uralkodói az olasz sikert látva úgy vélték, bűn lenne elszalasztani a kínálkozó alkalmat. 1912. március 13-án Bulgária és Szerbia – az Oszmán Birodalomhoz tartozó macedón területek felosztását célzó – titkos balkáni szövetséget hozott létre. A két hónappal később csatlakozó Montenegróval és Görögországgal együtt a balkáni államok szövetsége, a négy államból létrejött Balkáni Liga  a törököknek az európai kontinensről való teljes kiűzését tűzte ki célul. A török kormány nyomon követte szomszédjai háborús előkészületeit; így már 1912. szeptember 24-én mozgósította félszigeten állomásozó, illetve oda átcsoportosított hadosztályait. 1912. október 19-én, egy nappal az Olaszország és az Oszmán Császárság közt megkötött lausanne-i békeszerződés aláírása után, Macedónia területén a szerb és bolgár haderő megtámadta a török csapatokat.  Montenegró novipazari támadását követően Bulgária, Görögország és Szerbia előbb ultimátumot küldött Konstantinápolynak, majd október 18-án esetükben is a fegyverek vették át a szót. 

A kilátások ekkor igencsak kedvezőnek mutatkoztak számukra, ugyanis, miközben a balkáni államok 750 000 katonát mozgósítottak, addig Nazim pasa, a háború alatti török vezérkari főnök – Európában – kezdetben mindössze 330 000 fős haderőt tudott összegyűjteni. Ezt a haderőt ráadásul három központ – Konstantinápoly, Thesszaloniki és Szkopje – között kellett szétosztania. A kezdeti hátrány dacára a török fél könnyedén felülkerekedhetett volna, ehhez viszont előbb meg kellett teremtenie annak a lehetőségét, hogy a Birodalom ázsiai részeiből átdobhassa erőit Trákiába. Ebből a szempontból az – Elli és Lemnosz szigeteknél kivívott – görög tengeri győzelmek később kulcsfontosságúnak bizonyultak, hiszen – a török flotta visszaverésével – állandó túlerőt biztosítottak a keresztény koalíció számára. 

A Balkán Liga államai október 18-án három fronton lendültek támadásba, közben azonban egyedül a szerb és montenegrói vezérkar között volt tapasztalható némi együttműködés. A fent felvázolt területi igények nyomán Radomir Putnik szerb tábornok és Danilo montenegrói herceg a Szandzsák és az észak-albán területek ellen indultak, Konstantin görög koronaherceg – később király –  seregei Szalonikit vették ostrom alá, míg a bolgár hadak – többek között Szavov, Ficsev és Ivanov tábornokok vezetésével – a Vardár folyó völgyében törtek előre kelet felé. Miután a görög flotta ellenőrzése alá vette a tengerszorosokat, Nazimnak és beosztottjainak esélyük sem volt a balkáni hadseregek feltartóztatására.

Az 1912. október 23-i kumanovói csatában a török hadsereg súlyos vereséget szenvedett a szerb hadsereg ellenében. Ezt további vereségek követték, többek között Lüleburgaznál – a ma is Törökországhoz tartozó Kelet-Trákia területén – a bolgár csapatok ellen. Ez volt a legnagyobb csata Európában a 1870/71-es porosz–francia háború óta. Több mint negyedmillió katona vett részt benne. A török hadsereg számára a legsúlyosabb csapás Thesszaloniki elvesztése volt november 8-án, amelyet görög és bolgár csapatok foglaltak el. November 16. és 19. között a szerb csapatok újabb győzelmet arattak  az észak-macedóniai Bitola (régi nevén: Monastir) térségében, és a nyugat-macedóniai török csapatok nagy részét megadásra kényszerítették. November végén pedig a Liga erői már Shkodra és Drinápoly alatt álltak, tehát úgy tűnt, az Oszmán Birodalom rövid időn belül kiszorul Európából. December elején a nagyhatalmak – a Porta válságos helyzetét látva – beavatkoztak a küzdelembe; Londonban békekonferenciát szerveztek, és december 3-án pedig azonnali fegyverszünet lépett életbe, melyet Kamil pasa, V. Mehmed szultán (1909-1918) nagyvezíre is hajlandó volt elfogadni. 

A felek már az új határokról és a békefeltételekről tárgyaltak, amikor az ifjútörökök egyik vezére, Enver pasa 1913. január 23-án váratlanul puccsot hajtott végre Konstantinápolyban, és ezzel egy időben a fegyverszünetet is felmondta. Az uralomváltás a belpolitikában később komoly reformokat hozott, ugyanakkor a hadszíntereken újabb komoly vereségeket eredményezett: 1913 márciusában elesett az ostrom alá vett Drinápoly, megadta magát a görögországi Joánnina, vagyis a szövetségesek már a török főváros, Isztambul közvetlen előterében álltak. 

A háborút végül az 1913. május 30-án megkötött londoni béke zárta le, mely főként az érintett nagyhatalmak érdekeit szolgálta; a független Albánia kikiáltásával Szerbia nem kapott kijárót az Adriai-tengerhez, miközben Belgrádnak a Szandzsákon Montenegróval, Macedónián pedig Bulgáriával kellett osztozkodnia. Ugyanígy Bulgária és Görögország is szembekerült egymással az Égei tenger partvidékén. Ráadásul Athén is sérelmezte a független albán állam megalakulását. A kielégítetlen expanziós igények következtében a Londonban kötött béke mindössze két hónapig maradt érvényben; augusztus elején újabb háború tört ki, melyet már az egykori szövetségesek vívtak egymással.