Kirobban a második marokkói válság

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha Nagy-Britanniával rosszul bánnak ott, ahol alapvető érdekei vannak, úgy nincs többé elszámolási kötelezettsége a többi nemzet kormánya felé, ezért azt mondom, a megaláztatás árán kötött béke tűrhetetlen egy olyan nagy ország számára, mint amilyen a mienk.”
(David Lloyd George)

1911. május 21-én robbant ki a második marokkói válság, miután francia csapatok vonultak be az észak-afrikai ország területére, hogy segítséget nyújtsanak a szultán elleni lázadás leverésében. A hadműveletekre Németország később a Panther hadihajó Agadirba küldésével, a híres „párducugrással” válaszolt, amivel kompromisszumra kényszerítette ugyan Franciaországot, de fő célját, az antant egységének felbomlását nem tudta elérni.

A berlini diplomáciát érthető módon mélységes aggodalommal töltötte el, hogy 1904 áprilisában Nagy-Britannia és Franciaország létrehozta az antantot, hiszen a „szívélyes megegyezéssel” a gyarmati versenyfutás két legerősebb riválisa kötött kompromisszumot. Ez a szerződés a világ újrafelosztására törekvő Németország számára kifejezetten előnytelen fejlemény volt, amin II. Vilmos császár (ur. 1888-1918) habitusához híven erővel próbált változtatni. A nagyhatalmak figyelme ebben az időszakban Marokkóra irányult, a szultanátust ugyanis Franciaország igyekezett védnöksége alá vonni, hogy ezzel kikerekíthesse nyugat-afrikai gyarmatbirodalmát. Berlin abban bízott, hogy fellépésével megoszthatja az antant hatalmakat, ezért II. Vilmos 1905 márciusában váratlanul Tanger városába látogatott, ahol kijelentette, hogy támogatni fogja Abd el-Aziz szultán (ur. 1894-1908) és Marokkó szuverenitásának megőrzését.

A császár ezzel a lépéssel nyíltan szembeszegült a francia terjeszkedési politikával, ami a két birodalmat egy csapásra a háború szélére sodorta: 1905–06 fordulóján Párizs mozgósítást rendelt el a közös határnál, ám a nagyhatalmak közös erőfeszítéssel meggátolták a fegyveres konfliktus kirobbanását. 1906 januárjától 13 ország részvételével konferenciát rendeztek a spanyolországi Algeciras városában, ahol Berlin elérte Marokkó függetlenségének a megőrzését, ezért azonban súlyos árat fizetett, mivel Nagy-Britannia a krízis kezdetétől fogva kiállt Franciaország érdekei mellett, a többi nagyhatalom pedig – az Osztrák–Magyar Monarchia kivételével – ugyancsak II. Vilmos ellen lépett fel. A németek által gerjesztett válság tehát a valóságban éppen Berlin elszigeteltségére világított rá, és vélhetően szerepet játszhatott abban, hogy Oroszország 1907-ben a britekkel lépett szövetségre.

Öt évvel az első marokkói válság után az észak-afrikai állam újabb nagyhatalmi viszályt okozott, melynek eredője az Abd el-Hafid szultán (ur. 1908-1913) ellen indított 1911. évi felkelés volt. A lázadók 1911 áprilisában már a fezi uralkodói palotát is megostromolták, aminek következtében Abd el-Hafid Párizstól kért segítséget. 1911. május 21-én francia csapatok vonultak be Fez városába, ez a lépés azonban tiltakozásra késztette II. Vilmos császárt: a berlini diplomácia meg volt győződve arról, hogy a marokkói felkelés mögött valójában Franciaország áll, és ezzel az ürüggyel igyekszik protektorátus alá vonni a szultán országát. Kereskedelmi és stratégiai érdekeinek védelmében Németország 1911. július 1-jén Agadir kikötőjébe küldte a Panther nevű hadihajót, a „párducugrás” azonban utóbb ugyanolyan elhibázott lépésnek bizonyult, mint II. Vilmos császár 1905-ös tangeri látogatása.

Bár Berlin újfent abban reménykedett, hogy a marokkói krízis megosztja majd az antant hatalmakat, a Panther agadiri akciója megint csak arra sarkallta Londont, hogy szövetségesét támogassa, mivel a britek a francia terjeszkedésnél sokkal jobban tartottak attól, hogy a német hadiflotta esetlegesen egy atlanti-óceáni támaszpontot alakít ki a megszállt Agadir kikötőjében. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy július 21-i beszédében David Lloyd George brit pénzügyminiszter kijelentette: a háborút elfogadhatóbb alternatívának tartja egy megalázó egyezmény megkötésénél. Ekkor már megkezdődtek a német–francia tárgyalások, melyek során Berlin beletörődött a realitásokba, és nem Marokkó függetlenségének megőrzésére, hanem némi kompenzációra törekedett.

Jóllehet, Németországot az 1911-es év során egy súlyos pénzügyi válság is megbénította, a november 4-én aláírt fezi egyezményben teljesült II. Vilmos követeléseinek többsége. A marokkói francia protektorátusért cserében Németország Új-Kamerun néven mintegy 275 000 négyzetkilométernyi területet kapott Közép-Afrikában, ezáltal kijutott a Kongó és az Ubangi folyókhoz. Berlin ugyanakkor sikertelenül próbálta megszerezni Belga Kongó elővásárlási jogát, és területgyarapodásáért cserében át kellett adnia a „kacsa csőrét”, vagyis a Kamerun északkeleti csücskében fekvő Fort Lamy erődjét.

A második marokkói válságot tehát szintén sikerült háború nélkül lezárni, és a német diplomácia ismételten elkönyvelhetett némi sikert, az ár azonban ezúttal is magas volt: túl azon, hogy a Marokkót 1912 márciusában védnöksége alá helyező Franciaország jóval értékesebb területeket szerzett riválisánál, ismét megmutatkozott Németország kedvezőtlen helyzete. A krízis során II. Vilmos császár azzal kellett szembesüljön, hogy agresszív terjeszkedési politikája szorosabb együttműködésre sarkallja az antant hatalmakat, akár azon az áron is, hogy ezzel a franciák növelhetik gyarmatbirodalmukat. A második marokkói válság újabb éket vert az Európában formálódó katonai tömbök közé, ezáltal pedig egy újabb állomást jelentett az első világháború felé vezető úton – a küzdelemre való felkészülés végső szakaszába érkezett.