Bibó István születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1911. augusztus 7-én született Bibó István jogtudós, egyetemi tanár, az 1956-os forradalom idején Nagy Imre kormányának államminisztere, a 20. század egyik legnagyobb hatású magyar politikai gondolkodója.

Bibó István több generációs kiskunhalasi értelmiségi családból származott, református vallású apja előbb minisztériumi tisztviselő, majd a húszas években a szegedi egyetem könyvtárának igazgatója volt. Édesanyja tolnai katolikus sváb gazdálkodó családból származott, így Bibó István a református, míg testvére, Irén a katolikus vallás szerint nevelkedett. Bibó Budapesten született, itt kezdte meg tanulmányait, de apja áthelyezése miatt végül Szegeden, a piaristáknál érettségizett, és a szegedi egyetem jogi karára iratkozott be 1929-ben. A politika iránti érdeklődése – egyelőre inkább csak tudományos szinten – az egyetemi évei alatt erősödött meg, de már gyerekkora óta vonzotta a történelem, a szociológia, a politika, a jog és ezek határterületei, s ezt a kamaszként átélt trianoni sokk csak elmélyítette. Előbb 1933-ban államtudományi, egy évvel később jogtudományi diplomát szerzett, majd Bécsben és Genfben folytatta tanulmányait.

Miután hazatért, az ifjú jogász a királyi ítélőtáblán kezdte meg pályáját, később pedig az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, mint tisztviselő, eközben részt vett a Márciusi Front szervezésében, és a mozgalom 1937 októberében kiadott programjának megfogalmazásában.

Bibó 1940-ben vette feleségül Boriskát, Ravasz László református püspök leányát. Házasságukból három gyermek született: István, Anna és Borbála.

A jogtudós a világháború évei alatt háttérbe vonult, a német megszállás alatt közreműködött a zsidók és a politikai foglyok menekítésében. Bibót a nyilasok 1944 októberében börtönbe zárták, azonban szerencsés módon megszökött, és több hónapon át Ravasz László oltalma alatt élt.

 A háború után a jogtudós, szakértelme révén, jelentős szerepet játszott a rövid életű második köztársaság demokratikus rendjének felépítésében. Bibó közreműködött az 1945-ös választójogi törvény létrehozásában, valamint a Belügyminisztérium közigazgatási osztályának élén pedig a megyerendszer reformján dolgozott. Még az 1945. év során megjelent első – nagy vihart kavaró – tanulmánya, amely A magyar demokrácia válsága címet viselte.

A jogtudós 1946-ban professzori állást kapott a szegedi egyetemen, de miután ismert volt polgári nézeteiről, a kommunista diktatúra kiépítése után hamarosan megfosztották katedrájától. Bibó ezt követően 1951-ben az ELTE Egyetemi Könyvtárának tudományos főmunkatársa lett, és itt dolgozott egészen az 1956-os októberi eseményekig.

A forradalom idején részt vett a Nemzeti Parasztpárt – november 1-je után Petőfi Párt – szervezésében, november 3-án pedig államminiszteri pozíciót kapott Nagy Imre kormányában. Bibó kinevezése már nem bírt gyakorlati jelentőséggel, ugyanis a szovjetek másnap hajnalban megszállták Budapestet, és fegyveres erővel leverték a forradalmat. A frissen kinevezett miniszter november 4-én már akkor érkezett a Parlamentbe, amikor a kormány tagjai javarészt elhagyták az épületet, és ekkor született nagy hatású nyilatkozata, illetve a Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című tanulmánya. A Parlamentet csak november 6-án hagyta el.

Bibó, miután november 12-én hivatalosan is megszűnt megbízatása, elsősorban a közelmúlt eseményeiről szóló írásainak – Expozé a magyarországi helyzetről (1956), Magyarország és a világhelyzet (1957) – szentelte idejét. A forradalmi szerepvállalása miatt 1958 nyarán őt is perbe fogták, és csak Nehru indiai elnök közbenjárására menekült meg a halálos ítélettől, de így is életfogytiglani börtönre ítélték. A büntetés letöltését 1958-ban Vácott kezdte meg, majd Márianosztrára, végül a budapesti Kozma utcai Gyűjtőfogházba került.

Az 1963-as amnesztiával az ekkor már világszerte ismert jogtudós kiszabadulhatott, és élete hátralévő éveit a fordításnak, valamint újabb tanulmányai megírásának szentelte. Budapesten 1979. május 10-én hunyt el, végső nyughelye az Óbudai temetőben található. Bibó István búcsúztatása gyakorlatilag a Kádár-rendszer ellenzékének első jelentős megmozdulása volt, mely ezt követően büszkén vallotta magát a nagy tudós örökösének.

Bibót a 21. század hajnalán a politikatudomány egyik legnagyobb hazai géniuszának tartjuk, hiszen az általa felvetett problémák mindmáig a magyar gondolkodás középpontjában maradtak. Bibó, a jog kényszerrel és hatalommal való összefüggésének, a demokrácia és diktatúra közti mezsgyének a kutatásával, a „kelet-európai kisállamok nyomorúságának”, és a nemzetközi jog gyakorlatának vizsgálatával örök értéket adott nem csak a magyarság, de a világ tudósai számára is.

Bibó írásai már életében komoly visszhangot keltettek nyugaton, publikációival számos elismerést szerzett az Egyesült Államokban, Németországban, vagy éppen Franciaországban. A jogász írásai ugyanakkor Magyarországon talán még ennél is többet jelentettek, hiszen a demokrácia igényét szimbolizálták, egy álmot, aminek megvalósításáért Bibó követői, a rendszerváltás igényét megfogalmazó fiatal értelmiségiek, a nyolcvanas évek során mind hangosabban szálltak síkra.

A jogtudós professzor iránt érzett tiszteletet mutatja, hogy Bostonban már 1980-ban díjat neveztek el a tiszteletére, Budapesten pedig az ELTE jogi szakkollégiuma az ő nevét vette fel. A rendszerváltás után a harmadik magyar köztársaság posztumusz Széchenyi-díjjal adózott emlékének. Bibó István szinte páratlan életműve annyi tudást sűrített magába, hogy azt még 30 évvel halála után is szorgalmasan kell lapozgatnunk, hogy a tudós valamennyi bölcsességét megismerhessük.