Földrengés pusztítja el San Francisco városát

Szerző: Tarján M. Tamás

„Öt óra körül arra az érzésre ébredtem, hogy az ágyam úgy rázkódik, mintha egy hajón lennék az óceánon… Felkeltem, az ablakhoz mentem, felhúztam a redőnyt és kinéztem. Amit láttam, félelemmel és reszketéssel töltött el. Láttam, ahogy épületek omlanak le, óriási faldarabok hullanak, az utcáról pedig kiáltozás, férfiak, nők és gyermekek sikolya hallatszott fel.”
(Enrico Caruso)

1906. április 18-án hajnalban pusztította el San Francisco városát a történelem egyik legborzalmasabb földrengése, melynek rombolását több napos tűzvész tette teljessé. Az 1906. évi katasztrófa, melyhez hasonlót a Katrina-hurrikán 2005. évi tombolásáig nem tapasztaltak az Egyesült Államokban, gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé a Csendes-óceán partján fekvő metropolist.

Az 1776-ban alapított San Francisco a mexikói háborúban aratott amerikai győzelem és a szintén 1848-ban kezdődő aranyláz eredményeként a 20. század elejére igazi metropolisszá vált, ezzel egy időben azonban a természeti katasztrófák fenyegetése is a város méretével arányosan növekedett. Kalifornia területén mindig is gyakoriak voltak a földrengések, ugyanis a Kaliforniai-öböltől északnyugati irányban húzódó Szent András-törésvonal San Franciscóig az állam területén halad, ráadásul éppen a nagyváros közelében csatlakozik hozzá a Concordia-törésvonal is.

Amíg az öbölben csupán egy spanyol helyőrség és egy aprócska település állt, a lehetséges katasztrófákra nem sok figyelmet fordítottak, a több milliós San Francisco azonban már nem engedheti meg magának ezt a könnyelműséget. A veszély ugyanis az 1906. évi földrengés után sem múlt el, sőt, az évek múltával egyre nő a valószínűsége annak, hogy a föld mélyén gyűlő roppant energiák ismételten elszabadulnak majd – a geológusok becslése szerint San Francisco térségében átlagosan 105 évente következik be egy olyan rengés, melynek ereje meghaladja a Richter-skála szerinti 7,5-ös fokozatot.

A metropolis történetének legpusztítóbb földrengése 1906. április 18-án, hajnali 5 óra 13 perckor következett be, amikor San Francisco lakóinak döntő többsége még az ágyában aludt. Jóllehet, a kataklizma előtt egy előrengés figyelmeztette a gyanútlan polgárokat, a természet ezután mindössze 20-25 másodpercnyi „menekülési időt” hagyott az ébredőknek. A Richter-skálán utólag 7,5-8,3-as erősségűre becsült földrengés ezután egy percen át rázta San Franciscót, a lehulló romok pedig számos halálos áldozatot követeltek.

lighogy a föld megnyugodott, a városnak újabb szörnyűséggel kellett szembenéznie: a rengés során felboruló tűzhelyek, illetve a megrongálódott gázvezetékek számos helyen lángra gyulladtak, ennek következtében pedig legalább 50 helyen tűz ütött ki a romok között. Miután a San Franciscó-i tűzoltóság ebben az időben összesen 38 lovaskocsival rendelkezett, a lángok eloltása eleve megoldhatatlan feladatnak bizonyult, ám a helyzetet tovább súlyosbította, hogy a földrengés a város vízellátó-rendszerét is tönkretette. A valódi tragédiát tehát nem közvetlenül a földrengés okozta – bár az ilyesfajta kataklizmáknak szinte állandó velejárója a tűz –, hanem a villámgyorsan terjedő és megállíthatatlanul örvénylő lángvihar, mely felemésztette a romokat.

A soha nem tapasztalt válsághelyzetben Eugene Schmitz polgármester reggel 7 órakor a Fort Masonben állomásozó reguláris katonaságot, a Nemzeti Gárdát, de még a Berkeley Egyetem önkénteseit is segítségül hívta, hogy a városban rekedt több tízezer embert megmenthesse a szörnyű kínhaláltól. Az evakuálásban a haditengerészet is hathatós segítséget nyújtott, a USS Chicago hadihajó például április 20-án több mint 20 000 embert vett fel fedélzetére a Van Ness Avenue-ról. A tűzoltók eközben végső elkeseredésükben már egész háztömböket robbantottak fel, hogy megfékezzék a tűz terjedését, ám a lángoknak április 23-áig így sem tudtak megálljt parancsolni. Az otthon nélkül maradt mintegy 200 000 embert eleinte sátorvárosokban, majd a katonák által felépített faviskókban szállásolták el, a káosz elkerülése érdekében pedig még április 18-án ostromállapotot hirdettek, ami éjszakai kijárási tilalmat és a fosztogatók azonnali kivégzését jelentette.

San Francisco polgárai 1906. április 23-án merészkedtek vissza a szerencsétlen sorsú metropolisba, mely öt nap után holdbéli táj képét mutatta: a földrengés és a tűzvész során mintegy 30 000 épület semmisült meg, így az egykori fényűző villák és hatalmas bérházak helyén letarolt utcák várták vissza egykori lakóikat. A 400 millió dolláros anyagi kárhoz képest az áldozatok száma – szerencsére – rendkívül alacsony volt, a halottak és eltűntek számát később 700 és 3000 fő között becsülték meg. A földrengés egyedül a tudomány számára hozott hasznot: Harry Fielding Reid geofizikus San Franciscó-i vizsgálatai nyomán dolgozta ki a „rugalmas kiegyenlítődés” elméletét, mely magyarázatot adott a jelenség kialakulásának okaira.

A Csendes-óceán partján fekvő város újjáépítése gyakorlatilag már a kataklizma másnapján megkezdődött, így – a biztosítótársaságoktól érkező kártérítéseknek és az amerikai nagyvállalatok adományainak köszönhetően – az 1915. évi Panama-Pacific Nemzetközi Vásár idején San Francisco hibátlan arcot mutathatott a világnak. A metropolis fejlődését tehát nem törte derékba az 1906. évi földrengés, ám a természet rettenetes erői napjainkban is hasonló katasztrófával fenyegetik Kalifornia állam egyik legnépesebb városát.