Orosz tengeri vereség a Cusima-szorosban

Szerző: Tarján M. Tamás

„A cusimai csata messze a legnagyobb és legfontosabb tengeri hadi esemény Trafalgar óta.”
(Sir George Sydenham Clark brit gyarmati tisztviselő)

„A vereség minden katona közös sorsa, semmi szégyellnivaló nincs benne. A fontos kérdés mindig az, hogy teljesítettük -e kötelességünket.”
(Tógó admirális szavai legyőzött ellenfelének)

1905. május 27-én vívta Tógó Heihacsiró japán admirális hajóhada és Zinovij Rozsesztvenszkij orosz altengernagy flottája a cusimai csatát, mely a távol-keleti birodalom elsöprő győzelmével végződött. A Japán és Korea között húzódó tengerszorosban II. Miklós cár (ur. 1894-1917) armadája 24 óra alatt gyakorlatilag teljesen megsemmisült, ezzel pedig a két ország háborúja is eldőlt.

Japán már 1895-ben, a Kína elleni győztes háború után szembekerült Oroszországgal, hiszen a formálisan független államnak nyilvánított Korea megszerzésével egyszeriben a Távol-Keleten gyarmatosító Romanovok legfőbb riválisa lett. Az európai nagyhatalmi összefogás ekkor még sikeresen megakadályozta, hogy a japán hódítók Kína földjén is megvessék a lábukat – a simonoszeki békében elnyert Liaotung-félsziget és Port Arthur ráadásul éppen Oroszországhoz került –, a 20. század első éveiben azonban Meidzsi császár (ur. 1867-1912) birodalma kitört a diplomáciai karanténból.

A változás elsősorban abban mutatkozott meg, hogy Nagy-Britannia 1902-ben szövetségre lépett Japánnal, Péterváron azonban nem érzékelték az új időket: II. Miklós tanácsadói továbbra is lenézték, „alacsonyabb rendűnek” tekintették a rivális országot, így aztán Tokió hiába tett kísérletet a térségben feszülő érdekellentét békés rendezésére, a cár elutasította a megegyezést. Az orosz fél úgy gondolta, az alkudozással Japán valójában gyengeségét igyekszik leplezni, ezért megszállta Mandzsúriát, majd Korea északi részét fenyegette haderejével. Mint utóbb kiderült, a pétervári stratégák és diplomaták alaposan melléfogtak, hiszen Tokió a fenyegetésre gyors ellencsapással és egy, az oroszok számára végzetesnek bizonyuló háborúval válaszolt.

1904 februárjában Meidzsi császár birodalma hadat üzent Oroszországnak, miután pedig ez a bejelentés csak néhány órával az általános támadás megindítása után érkezett meg, a japán flotta rendkívül kedvező pozícióba került a távol-keleti vizeken. Néhány nappal később, Port Arthur közelében Tógó admirális lényegében megtizedelte az orosz hajóhadat, majd beszorította Makarov tengernagyot az erőd kikötőjébe, ahol áprilisig felmorzsolta a kelepcébe esett erőket. A japán szárazföldi csapatok ekkorra már Korea határfolyójáig, a Jaluig jutottak, 1904 augusztusában pedig Santungnál a Vlagyivosztokból kihajózó orosz hajóhad is megsemmisült. Az újabb megszégyenítő vereséggel II. Miklós gyakorlatilag ütőképes tengeri haderő nélkül maradt a Távol-Keleten, ezért 1904 őszén úgy döntött, hogy a Rozsesztvenszkij altengernagy vezette balti flotta segítségével fordítja meg a szerencsétlenül induló háború menetét. A Pétervár közelében állomásozó armada 1904. október 15-én indult el világ körüli útjára, aminek célállomása eredetileg Port Arthur kikötője volt.

A történelemben addig példátlan vállalkozás igen balszerencsésen indult a cári hajóhad számára: elterjedt a hír, hogy a japánok már az Északi-tengeren torpedóhajókkal próbálják majd szabotálni a felvonulást, ennek eredményeként pedig Rozsesztvenszkij tévedésből angol halászokat bombázott a Dogger-pad térségében. Az eset botrányt okozott, a japánokkal szimpatizáló britek pedig válaszlépésként megakadályozták, hogy az orosz armada használhassa a Szuezi-csatornát. Emiatt a balti flotta mintegy 18 000 tengeri mérföldet (kb. 33 000 kilométert) tett meg, mire 1905 áprilisában Indokína partjaihoz érkezett; ekkor a japánok már három hónapja birtokolták Port Arthurt, és a mukdeni csatában az orosz szárazföldi erőkre is döntő vereséget mértek.

Port Arthur elestével Rozsesztvenszkij célállomása Vlagyivosztokra módosult; az altengernagy nem akart egyből csatába bocsátkozni a japánokkal, hiszen a több hónapos utazás miatt legénysége kimerült, hajói pedig alapos karbantartásra szorultak. A balti flotta, mely négy Borogyino-osztályú, modern hadihajót kivéve idősebb – átlagban 25 éves – járművekből állt, az útiterv módosulásával igen nehéz helyzetbe került, hiszen Vlagyivosztok kikötőjének eléréséhez át kellett haladnia a japán felségvizeken, vagyis ki kellett játszania Tógó admirális figyelmét. Rozsesztvenszkij végül a legrövidebb útvonalat, a Cusima-szorost választotta a felvonuláshoz, és kezdetben úgy tűnt, sikerrel is jár majd, mivel 1905. május 26-27-én éjjel sűrű köd uralkodott a tengeren. Fortuna aztán hajnalban mégis az éberen figyelő japánokhoz pártolt, ugyanis egy felderítő hajó, a Shinano Maru 5 óra előtt felfedezett egy orosz kórházhajót, így Rozsesztvenszkij altengernagy egy pillanat alatt lelepleződött. Tógó a kiváló rádiókommunikációnak köszönhetően perceken belül tudomást szerzett az ellenséges hajók helyzetéről, és úgy készülhetett fel a megsemmisítő csapásra, hogy ellenfelei eközben teljesen gyanútlanul haladtak észak felé; a köd tehát valójában éppen a császáriaknak kedvezett.

A kora délután kibontakozó csatában egyébként közel azonos erők csaptak össze: az oroszok 11 csatahajójukkal ugyan majdnem háromszor felülmúlták ellenfelüket, rombolók, cirkálók és torpedóhajók tekintetében azonban alulmaradtak a japánokkal szemben. A későbbi megsemmisítő vereség magyarázata viszont mégsem a hajók számában keresendő. Ahogy az a felderítésnél is kiderült, a japánok komoly technikai fölényt képviseltek, úgy a rádiózás, mint a hajók felépítése és tűzereje terén. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy Tógó admirális és beosztottjai tudták is használni a modern technikát, ismerték lehetőségeiket – ez például az orosz Borogyino-osztály hajóparancsnokairól nem mondható el –, és könyörtelenül érvényesítették is tudásukat az ellenféllel szemben.

A felderítés során szerzett információnak és a japán hadihajók jobb manőverezési képességeinek köszönhetően Tógó kora délután olyan pozícióban vette fel a harcot, hogy a lehető legelőnyösebb helyzetben vívhasson tűzpárbajt az ellenféllel. A Mikasza hadihajó fedélzetén tartózkodó hadvezér utasítására a japánok a Knyaz Szuvorov zászlóshajóra koncentrálták tűzerejüket, és sikerült is felbomlasztaniuk az orosz csatavonalat. A tűzharcban maga Rozsesztvenszkij is súlyosan megsebesült, így Nyikolaj Nebogatov admirális vette át a parancsnokságot, ám ő is tehetetlenül figyelte, ahogy a cári flotta büszkeségei egymás után merülnek el a tenger habjaiban. Öt óra alatt a Knyaz Szuvorovval együtt összesen öt orosz csatahajó pusztult el, miközben a japánok egyetlen hajót sem veszítettek.

Nebogatov csupán abban bízhatott, hogy napnyugtakor lehetőséget kap a szökésre, Tógó azonban rombolóival és torpedóhajóival éjszaka is tűz alatt tartotta a balti flottát, ami nem csak az elsüllyesztett két csatahajó és cirkáló miatt volt jelentős, hanem azért is, mert a japánok gyakorlatilag teljesen szétzilálták a cári hajóhadat. A cusimai ütközetet követően végül mindössze három orosz hajó érte el Vlagyivosztokot, Rozsesztvenszkij és Nebogatov pedig kapitulációra kényszerült, miután május 28-án reggel a japánok ismét felfedezték az armada roncsait. Tógó 24 óra alatt totális győzelmet aratott, ráadásul mindössze három torpedóhajóval kellett fizetnie a diadalért.

A cusimai győzelem történelmi jelentőségűnek bizonyult, hiszen ennek révén Japán – első nem-nyugati államként – legyőzte az egyik legerősebb európai nagyhatalmat, Oroszországot, ráadásul úgy aratott sikert, hogy technikai és stratégiai téren is messze felülmúlta ellenfelét. Az 1905. május 27-én aratott diadal következményeként II. Miklós cár birodalma békére kényszerült, a „felkelő nap országa” pedig hivatalosan is csatlakozott a nagyhatalmak klubjához, és hozzáfoghatott csendes-óceáni tervei megvalósításához.