Fellázad a Patyomkin cirkáló legénysége

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Patyomkin csatahajó a forradalom veretlen területe […] itt történt az első kísérlet a forradalmi hadsereg magjának a megteremtésére.
(Vlagyimir Iljics Lenin)

1905. június 27-én vette kezdetét a történelem egyik leghíresebb matrózlázadása, mely során a koszt és Ippolit Giliarovszkij másodtiszt brutalitása miatt felkelő legénység hatalmába kerítette a Patyomkin cirkálót. A hajón szolgáló tengerészek a következő két hétben kísérletet tettek a zendülés kiterjesztésére, ám a túlerő elől végül a román partoknál kellett menedéket keresniük.

A köztudatban „Patyomkin páncélosként” ismert pre-dreadnought típusú hadihajót 1898-ban kezdték el építtetni a fekete-tengeri Mikolajiv hajógyárában, és hat évvel később, Knyaz Patyomkin Tavricseszkij néven helyezték szolgálatba. Az utóbb világhírűvé váló hajó névadója az ismert 18. századi hadvezér, Patyomkin herceg volt, aki Nagy Katalin cárnő (ur. 1762-1796) kegyenceként emelkedhetett a legmagasabb pozíciókba. Bár a Patyomkin páncélzata, sebessége, 780 fős befogadóképessége és tűzereje révén nem emelkedett ki a cári flotta hadihajói közül, a technikai újítások terén mégis fontos állomást jelentett, ugyanis az orosz mérnökök ennél a cirkálónál kísérleteztek először folyékony üzemanyaggal működő motorral és központi vezérlésű lövegekkel. Az 1904-ben szolgálatba állított Patyomkin a fekete-tengeri flottához került, ami utóbb szerencsés választásnak bizonyult, hiszen ebben az évben háború tört ki Japán és Oroszország között, mely a csendes-óceáni, majd – 1905 májusában, a Cusima-szorosban – a balti hajóhad megsemmisüléséhez vezetett.

Ezek a vereségek nem csak az 1905 januárja óta forrongó orosz népet, de a cár egyetlen megmaradt flottájának legénységét is megmozdulásra késztették, hiszen várható volt, hogy II. Miklós (ur. 1894-1917) utolsó épkézláb hajóit is beveti majd a japánok ellen. Erre a tengerszorosok lezárása miatt végül nem kerülhetett sor, azonban az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt és a Fekete-tengeren szolgáló matrózok forradalmi szervezete így is igyekezett fokozni a nyugtalanságot. Ezek a csoportosulások először a Rosztiszláv hadihajóról kiindulva akarták fellázítani a flottát, majd választásuk a „megbízhatóbbnak” ítélt Patyomkin cirkálóra esett. Kezdetben úgy tűnt, az összeesküvés kudarcba fullad, ugyanis a hajó június 25-én lőgyakorlatra indult, ám Ippolit Giliarovszkij parancsnokhelyettes brutalitása révén „gondoskodott” arról, hogy a zendülés önmagától is kirobbanjon. Az orosz közhangulatról egyébként sokat elárul, hogy ebben az időben az odesszai munkások is általános sztrájkot hirdettek.

A zendülés június 27-én hajnalban vette kezdetét, miután a matrózok észrevették, hogy a nekik felszolgált borscsot – a keleti szláv országokban népszerű céklalevest – férgektől hemzsegő hússal készítették el. Tudvalevő, hogy a rossz minőségű étel önmagában is súlyos konfliktusokat okozhat a tengeren, a Patyomkin fedélzetén kirobbanó lázadás azonban már hosszú ideje érlelődött, amiért elsősorban Giliarovszkij viselkedése tekinthető felelősnek. A parancsnokhelyettes ez alkalommal is szította a feszültséget, ugyanis a matrózok panaszának dacára egészségesnek minősítette az ételt, mi több, kivégzéssel fenyegette meg mindazokat, aki nem voltak hajlandóak elfogyasztani azt. Az indulatokat aztán még tovább fokozta, hogy Giliarovszkij ponyvát teríttetett a fedélzetre, melyet – elsősorban higiéniai okokból – a kivégzések során szoktak használni, és felsorakoztatta az ellenszegülőket.

A parancsnokhelyettes agresszivitása végül odáig vezetett, hogy a Patyomkin legénysége megtagadta az engedelmességet, és rövid tűzharc után hatalmába kerítette a cirkálót; a küzdelemben hét tiszt – köztük a kapitány és Giliarovszkij –, illetőleg egy matróz, Grigorij Vakulincsuk is életét vesztette, az utóbbi férfit társai később hősnek nyilvánították. A rövid küzdelem után a mintegy 700 fős legénység egy 25 tagú bizottságot alakított Afanaszij Matyusenko vezetésével, mely úgy határozott, hogy a hadihajó és az azt kísérő torpedóromboló – az Izmail – térjen vissza Odesszába.

A vörös zászló alatt hajózó Patyomkin június 27-én késő este futott be a kikötőbe. Érkezése bátorítólag hatott a sztrájkoló odesszai munkásokra, akik közül másnap tízezren gyászolták a zendülés során elesett matrózt, Grigorij Vakulincsukot. A matrózok időközben egy szállítóhajót is birtokukba kerítettek, a karhatalom azonban brutális eszközökkel igyekezett felszámolni a városi lakosság által is támogatott felkelést: június 28-án és 29-én becslések szerint több mint ezer ember vesztette életét az összecsapásokban, melyek leghíresebb epizódja minden bizonnyal a Richelieu-lépcsőnél végrehajtott mészárlás volt. Június 30-án aztán a Patyomkin matrózainak újabb nehézséggel kellett szembenéznie, ezen a napon ugyanis három hadihajó jelent meg a kikötővel szemben, amelyeket azért küldtek a Krímből, hogy foglalják el, vagy szükség esetén küldjék a tenger fenekére a lázadó cirkálót.

A hajó a fenyegetés hatására kifutott a tengerre, a vele szemben felsorakozó raj ágyúi pedig végül némák maradtak, mi több, a Diadalmas Szent Györgyről elnevezett hadihajó átállt a felkelők oldalára. A Patyomkin ellen küldött hajóraj maradéka végül harc nélkül visszavonult Odessza alól, ez az apró győzelem azonban csak a következő napig biztosította a matrózok nyugalmát. Július 1-jén reggel a cárhoz hű tisztek hatalmukba kerítették, majd a partnak vezették a Szent Györgyöt, ráadásul szabotázs következtében a Patyomkin is fegyvertelenné vált, így az egyetlen lehetőség a menekülés maradt. Bár eközben egy másik hadihajó, a Prut egy napra ugyancsak kitűzte a vörös zászlót, a zendülők – az Izmail torpedórombolóval együtt – a romániai Konstancába hajóztak, ám ebből a kikötőből nem kaptak megfelelő ellátmányt, így a Krím-félszigeten próbáltak szerencsét. Miután a Matyusenko vezette zendülők itt sem tudtak vizet és fűtőanyagot szerezni, úgy döntöttek, visszatérnek Romániába, és július 7-én politikai menedékjogot kértek a balkáni államtól. A Patyomkin cirkáló lázadásának története augusztus 9-én ért véget, amikor a románok visszaszolgáltatták a hadihajót II. Miklós számára.

Mielőtt a lázadó cirkáló visszatért volna a szolgálatba, a cár utasítására Panteleimon névre keresztelték át, az 1917-es polgári forradalom győzelme után azonban visszakapta eredeti elnevezését. A hajó később Borec za szlobodu, azaz „Harc a szabadságért” néven került be a Vörös Hadsereg regiszterébe, és így is szolgált egészen 1924-es lebontásáig. Ami a Patyomkin matrózait illeti, a zendülés után sorsuk ezerfelé ágazott: egyesek Argentínában, míg mások Írországban próbáltak szerencsét, de Matyusenko például az amnesztia – hamis – ígéretében bízva 1907-ben visszatért Oroszországba. Mivel a lázadást sikerült rövid időn belül elfojtani, az 1905. június 27-én kezdődő események vélhetően csak lábjegyzetként kerültek volna be a történelemkönyvekbe, ám a 12 évvel későbbi bolsevik hatalomátvétel után a Patyomkin matrózaiból hősöket kreáltak, akikben a forradalom előfutárait vélték – igyekeztek – felfedezni. A zendülők világhírűvé váltak, miután Szergej Eisenstein 1925-ben filmvászonra vitte a „Patyomkin páncélos” történetét, mely propagandisztikus jellege ellenére a korabeli filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotásának bizonyult.