Neumann János születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„A matematikában az ember a dolgokat nem megérti, hanem megszokja.”
(Neumann János)

1903. december 28-án, Budapesten született Neumann János, a világ talán leghíresebb magyar matematikusa, aki pályafutása során nem csak a matematika, de a fizika, a kémia és az informatika tudományát is számos felfedezéssel gazdagította. Neumann három évtizedes munkássága alatt a halmazelmélet, a játékelmélet és a kvantummechanika terén is korszakalkotó felismerésekre jutott, miközben lerakta az informatika elvi és gyakorlati alapjait.

Neumann zsidó felmenőkkel rendelkezett, azonban édesapja, Neumann Miksa a Magyar Jelzálog- és Hitelbank igazgatójaként nemesi címet nyert I. Ferenc Józseftől (ur. 1867-1916), így a tudóst a nyugati világ később John von Neumannként ismerhette meg. A fiatalember 1913-tól a korszak egyik legszínvonalasabb oktatási intézményében, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban – a Nobel-díjas Wigner Jenő, illetve Kandó Kálmán alma materében – tanult, ahol Rátz László és Mikola Sándor keze alatt gyarapíthatta tudását, és készülhetett későbbi nagyszerű pályájára. A gyors gondolkodásáról és rendkívüli fejszámolási képességéről híres Neumann János 1921-ben iratkozott be a budapesti tudományegyetem matematika szakára, ám, mivel édesapja szerette volna, ha fia biztosabb megélhetést nyújtó stúdiumokat is elvégez, még ez év őszén jelentkezett a berlini egyetemre, majd 1924-ben felvételizett a zürichi egyetemre is, ahol vegyészmérnöknek tanult.

Ezekben az években Neumann-nal a legkiválóbb oktatók foglalkoztak, a magyar fővárosban a világhírű Fejér Lipót és Rados Gusztáv, Berlinben Fritz Habert és Albert Einstein, Zürichben pedig Pólya György oktatta őt a matematika, a fizika és a kémia tudományára. A fiatalember 1926-ban szerezte meg matematikusi doktori címét – disszertációját a halmazelmélettel kapcsolatban írta –, és már ebben az évben nagy hatású előadást tartott Göttingenben, mellyel lerakta a játékelmélet alapjait.

Neumann 1927-től a berlini egyetem magántanáraként tanított, miután pedig 1929-ben Ortvay Rudolf sikertelenül próbálta elérni, hogy az akkor már nemzetközileg elismert zseni Szegeden álláshoz jusson, a fiatalember hamarosan az Újvilágba utazott vendégelőadónak. Neumann János alig 28 éves volt, mikor kinevezték őt a Princeton Egyetem professzorának – az Egyesült Államok történetében ő szerezte meg leghamarabb ezt a címet –, ennek következtében végleg külhonban telepedett le, 1937-ben pedig meg is kapta az amerikai állampolgárságot. A tudós később tevékeny részt vállalt a Manhattan-terv sikeres végrehajtásában, az atombomba kifejlesztésében, és oroszlánrésze volt abban is, hogy ezt a hatalmas energiaforrást utóbb békés célokra is felhasználták.

A leírások szerint kicsit szórakozott, ám életvidám és közvetlen matematikaprofesszort eredményei nyomán a második világháború után számos egyetem – például a Princeton, a Harvard és a Maryland – díszdoktorává, több patinás tudományos társulat pedig tiszteletbeli tagjává fogadta, miközben az Egyesült Államok elhalmozta őt kitüntetésekkel. Neumann 1951-től három évig elnökölt az Amerikai Matematikai Társulatban, megkapta az Egyesült Államok Érdemérmét, a Szabadság-érdemrendet – a legmagasabb amerikai kitüntetést –, illetve 1956-ban, már halálos betegen az Enrico Fermiről elnevezett díjat is. Neumann Jánost Eisenhower elnök 1955-ben kinevezte az Atomenergia Bizottság tagjának, ami egy tudós számára akkor a lehető legmagasabb bizalmi állás volt; pozíciójának köszönhetően a professzor egy ideig részt vett a hidrogénbombával folytatott kísérletekben is.

A Neumann Jánost övező világhír és a kitüntetések áradata persze nem volt ok nélkül: bár teljes munkásságának felméréséhez egyes esetekben az egyetemi szintű matematikai ismeretek is kevésnek bizonyulnának, jelentősebb felfedezéseit minden bizonnyal a – hozzám hasonló – laikus olvasó sem érzi majd magától túlságosan távolinak. Mint említettük, a fiatal Neumann doktori disszertációjában a halmazelmélettel foglalkozott, ezt követően pedig a közgazdaság, az informatika és a szociológia számára is hasznos újításokat hozó játékelmélet felé fordult, amivel kapcsolatban 1928-ban publikált először, Oskar Morgensternnel közösen pedig 1944-ben monográfiát adott ki. A fizikában a tudós elsősorban a kvantummechanika és a hidrodinamika terén végzett jelentős kutatásokat, melyek később fontos szerepet játszottak a Manhattan-terv sikerében is.

Neumann János életművére aztán a számítógép működési elveinek lefektetése, az EDVAC és a Neumann-gép megépítése tette fel a koronát, mely szerkezetek bonyolult számításait a fáma szerint a tudós fejben ellenőrizte le. A matematikus 1944-ben, az ENIAC nevű számítógép kifejlesztésében oroszlánrészt vállaló Hermann Goldstine-nal való találkozása után fordult az alkalmazott matematika és a komputerizáció felé, ami megváltoztatta az életét, de az egész világ jövőjét is, hiszen a számítógép négy alapösszetevőjére – aritmetikai egység, vezérlőegység, memóriaegység, kimenő-bemenő egység – vonatkozó megállapításai napjainkig meghatározzák a komputerek felépítését.

Szinte hihetetlen, de ez a rengeteg felfedezés mindössze három évtized munkájába sűrűsödött össze, a megfeszített tempó, a veszélyes kíséretekkel karöltve azonban felőrölte Neumann energiáját. A tudós szervezetében 1955-ben rákot diagnosztizáltak, mely akkor már áttétes stádiumban volt, tehát gyógyítása reménytelennek látszott; a világhírű professzor már betegségétől legyengülve vette át Eisenhower elnöktől a legrangosabb amerikai elismerést, illetve a Fermi-díjat, hamarosan pedig kórházba is vonult, ahol 1957 februárjában befejezte életét. Neumann János személyében a magyar tudománytörténet egyik legzseniálisabb képviselője, a 20. századi matematikusok egyik legnagyobbika távozott, akinek tudását, szakértelmét – fájó módon – hazánknak mindvégig nélkülöznie kellett.