A bokszerlázadás bukása

Szerző: Tarján M. Tamás

1900. augusztus 14-én foglalta el a hét szövetséges nagyhatalom intervenciós serege Kína fővárosát, Pekinget, ahol a bokszerlázadás résztvevői korábban 55 napig ostrom alatt tartották a diplomaták negyedét. A Kínát félgyarmati sorba taszító hatalmak ellen kirobbant felkelés a főváros eleste után lényegében elbukott, de a vereség dacára mégis példát szolgáltatott a későbbi kínai forradalmak számára.

Miután Kína 1842-ben vereséget szenvedett az első ópiumháborúban, fokozatosan arra kényszerült, hogy egyenlőtlen gazdasági szerződéseket kössön előbb Nagy-Britanniával, majd szinte az összes nagyhatalommal. Az európaiak – majd idővel a melléjük felzárkózó Japán – különleges övezeteket alakítottak ki, koncessziókat szereztek, vasútvonalakat építettek, miközben a hagyományos kínai gazdaság tönkrement, és az amúgy is szerény sorban élő parasztok milliói nyomorba zuhantak. Mivel Kína volt a Föld egyik legnagyobb országa, a teljes gyarmatosítást egyik hatalom sem tudta végrehajtani, ezért inkább megegyeztek abban, hogy a „tortát” közösen szeletelik fel; ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egymással is rivalizáló birodalmak még kíméletlenebbül szipojozták ki a kínaiakat. A nyugati hatás az ország északkeleti területén, Mandzsúriában és a főváros környékén volt a legerőteljesebb, ezért az 1890-es évek végén itt kezdődött meg az ellenállók szervezkedése is, akik az Igazságot Teremtő Ököl Társasága, vagy egyszerűen csak „bokszerek” néven váltak ismertté.

A társaság, nevéhez híven, a hagyományos kínai harcművészetekből és a spiritualitásból merített erőt, például tagjai között gyakori hiedelem volt, hogy a „szent ügyért” folytatott harcban nem fogja őket a golyó. A zömmel parasztokból álló szervezet harcot hirdetett minden ellen, ami az egykori Kínai Birodalmat ilyen mélyre juttatta: a sorban első helyen a félgyarmati gazdasági rendszert kiépítő külföldiek szerepeltek, de a bokszerek hasonló gyűlölettel viseltettek a misszionáriusok – és a keresztény kínaiak –, valamint a tehetetlen Mandzsu-dinasztia iránt is.

A császári hatalom ebben az időszakban Ce-Hszi özvegy császárné (ur. 1861-1908) kezében volt, aki leleményes politikusként ágyasi pozícióból jutott el a főhatalomig. A régensasszony szélsőségesen modernizációellenes és ultrakonzervatív irányt képviselt, aminek 1898-ban a törvényes – reformpárti – uralkodó, Kuang-hszü (ur. 1875-1898) letartóztatásával szerzett érvényt. Ce-Hszi a hatalomban kettős játékot folytatott, ugyanis egyfelől igyekezett megfelelni a nyugati hatalmak igényeinek, másfelől viszont – a monarchiaellenes jelszavak dacára – 1898 után burkoltan, majd később nyíltan is támogatta a bokszerek szervezkedését. A felkelők 1900 májusában léptek a tettek mezejére, amikor a tiencsini különleges gazdasági övezetben fosztogatásba kezdtek, és szörnyű mészárlások hajtottak végre az európaiak között.

Ce Hszi – a nagyhatalmak fenyegetése dacára – nyíltan a bokszerek mellé állt, és a 140 000 fős tömeget Peking, a birodalom fővárosa ellen irányította; itt volt ugyanis a nagyhatalmak diplomatáinak székhelye. Június elején egy körülbelül 2000 fős nemzetközi sereg megkísérelte leverni a bokszerek felkelését, de a Peking felé vezető úton a reguláris birodalmi hadak elállták az útjukat. Ce Hszi katonái és a lázadók aztán együtt rombolták le a fővárosba vezető vasútvonalat, és közös erővel foglalták el az övezet legfontosabb erődjeit.

1900. június 17-én a császárné általános felkelést hirdetett, három nappal később pedig Pekingben meggyilkolták Ketteler bárót, Németország kínai konzulját. Időközben az európai sajtóban folytatott propaganda nyomán a közvélemény megtorlást követelt, így a nyár elején 6 európai nagyhatalom – Olaszország, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Oroszország, Osztrák–Magyar Monarchia – és Japán fegyverrel avatkozott be a távol-keleti eseményekbe. A 19 000 fős szövetséges hadsereg – melyben a Monarchia 100 fős kontingenssel képviseltette magát – július elején szállt partra, hamarosan elfoglalta Tiencsint, majd augusztus 14-én Pekinget is megtisztította a felkelőktől. A főváros bukása után a császári udvar Hszian városába menekült, a bokszerek pedig a belső területekre húzódtak vissza; Alfred von Wandersee német tábornok később majdnem egy évig tartó büntetőhadjáratot vezetett a mozgalom felszámolására.

A több tízezer áldozatot követelő véres felkelés leverése ellenére Kína helyzete alapvetően nem változott – még Ce Hszi is megtarthatta trónját –, csupán a félgyarmat gazdasági kötelékeit vonták még szorosabbra. Az 1901 szeptemberében aláírt pekingi szerződés értelmében a császárság 450 millió tael jóvátételt fizetett a szövetségeseknek, kibővítette a különleges gazdasági övezetet, és jegyzékekben kért bocsánatot a megölt diplomaták halála miatt. Bár a bokszerlázadás végső soron kudarcot és újabb megaláztatást hozott a császárság számára, a küzdelem már jelezte a kínai nacionalizmus születését, mely később a függetlenség kivívásához is elég erőt gyűjtött.