A simonoszeki béke lezárja az első japán-kínai háborút

Szerző: Tarján M. Tamás

1895. április 17-én kötötte meg Japán és Kína a simonoszeki békeegyezményt, amelynek értelmében lezárult a két ország között előző évben kirobbant első japán–kínai háború.

A szigetország a Meidzsi-restaurációt (1868) követő évtizedekben az európai nagyhatalmak példájára gazdasági és politikai reformokat hajtott végre. Japán vezetői az Ivakura-misszió (1871-1873) nyugati tanulmányútja után, elsősorban a német mintát felhasználva parlamentáris rendszert és az 1889-es alaptörvény kihirdetésével alkotmányos monarchiát hoztak létre. A szigetország volt az egyetlen nem európai állam, mely képes volt elkerülni a gyarmati, vagy félgyarmati státuszt, ezt pedig az öreg kontinens gazdasági és politikai filozófiájának átvételével tette meg. Az erősödő szigetország határai az 1875-ös, Oroszországgal kötött egyezmény után megszilárdultak: fennhatósága a Kamcsatka-félsziget déli csücskétől Tajvanig terjedt.

A Meidzsi-korszak Japánjának külpolitikai céljai több évszázados hagyományon alapultak: a térség rendje két évezrede a kínai császár felsőbbrendűségén alapult, a Mennyei Birodalmat körülvevő országok egyfajta szatellitállamok voltak, melyek uralkodói – évi ajándék gyanánt – adót fizettek Kínának. Japán ebből a körből már a kora középkorban megpróbált kitörni, amit a szigetország császárának isteni származására utaló tennó neve jelenített meg, ám a szuverenitás ára a bezárkózás volt. Az ország a kínai hegemónia megtörésére a 16. század végén tett először kísérletet, amikor Tojotomi Hidejosi sógun uralma idején meghódításával próbálkozott (1592-1598).

Az 1880-as években is ez a példa lebegett a japán birodalomépítők szeme előtt, ám a félsziget elfoglalását ezúttal másként tervezték: koreai forradalmárokat támogattak, akik Japánhoz hasonló módszerekkel akarták lerázni a félgyarmati igát. 1884-ben egy japánbarát rezsim rövid időre át is vette a hatalmat, de ekkor a császári hadseregnek még tétlenül kellett végignéznie, ahogy a Jüan Si-Kaj vezette intervenció visszaállította a kínaiakkal szimpatizáló kormányzatot.

Tíz évvel később az egyik 1884-es forradalmár, Kim Ok-kyun meggyilkolásakor Japán már elég erősnek érezte magát a katonai fellépésre: hadüzenet nélkül megtámadta Tajvant és elfoglalta Koreát. A háború, amelyet látszólag az óriás Kína vívott a kicsi szigetországgal, meglepő japán fölényt és megsemmisítő győzelmet hozott. Az 1895-ös, simonoszekiben aláírt béke nem csak Tajvant és Koreát juttatta japán kézre, de ezen felül Kínát a Liaotung-félsziget átadására és 200 millió tael hadisarc kifizetésére kötelezte, ami körülbelül 7.500 tonna ezüst átadását jelentette. Japán 1895-ös győzelme véget vetett a térség évezredes rendjének, megkezdődött egy 1945-ig tartó korszak, mely során a szigetország próbálta meg uralma alá hajtani a hatalmas Kínát.

Az első japán–kínai háború lökést adott az európai nagyhatalmaknak, illetve az Egyesült Államoknak, hogy fokozott gyorsasággal fogjanak hozzá a „kínai torta” felszeleteléséhez. Másfelől úgy vélték, Japán „túlnyerte” magát, ezért diadalát próbálták mérsékelni: a simonoszeki béke aláírása után a német, francia és orosz trió diplomáciai támadást indított a császárság ellen, kötelezve a Liaotung-félsziget „visszaadására”, ami gyakorlatban II. Miklós orosz cár (ur. 1894-1917) kezébe került.

Japán a három nagyhatalom ellen nem mert megkockáztatni egy újabb háborút, ezért engedett, igaz, a csere is Kínát sújtotta, hadisarca további 30 millió taellel növekedett. A diplomáciai affér elsősorban a térségben tartósan szembekerülő orosz és japán birodalmak közt maradt meg: II. Miklós a Liaotung-félsziget és Port Arthur jégmentes kikötőjének megszerzése után nagyszabású tervbe fogott, a mandzsúriai vasútvonal kiépítésével az észak-kínai tartomány meghódítására törekedett, amit a hasonló ambíciókat tápláló japánok nem néztek jó szemmel. Az ellentét 1905-re újabb háborút eredményezett a térségben, amelyben ismét a fiatal ázsiai birodalom győzedelmeskedett.