Tisza Kálmán benyújtja lemondását

Szerző: Tarján M. Tamás

"Ezelőtt pár évvel magam is láttam, hogyan hajladoztak előtte az emberek. Ma már nem hajladozik senki. Tisza Kálmán egyszerű öreg úr. Pózolni sohasem tudott. Most is azt a kabátot viseli, amit a nagyváradi szabója varr neki és pirítós kenyeret eszik kuglerek helyett a vacsorája után. A parlamentnek most már csöndes tagja ő. Csupán akkor lehet látni a teremben, mikor Wekerle, vagy Horváth Gyula beszél, vagy pedig mikor előre jeleznek valami érdekes beszédet."
(Gárdonyi Géza)

1890. március 9-én nyújtotta be lemondását Tisza Kálmán, a dualizmus korának legjelentősebb miniszterelnöke, aki 15 évig irányította Magyarországot.

Tisza Kálmán későbbi jelentőségének dacára pályafutása hajnalán meglehetősen messze állt a deáki kiegyezés elvi alapjától, ugyanis 1861-ben a Teleki László-féle Határozati Pártban politizált, majd - Ghyczy Kálmánnal - a Balközép vezéralakja lett. Tisza a kiegyezés után ellenzéki szerepbe került, 1868-ban pedig közzétette híres bihari pontjait, melyek többek között a magyar gazdaság függetlenségét és az önálló honvédsereg megalapítását követelték. A Balközép természetesen ezzel a programmal teljesen esélytelenül pályázott a kormányzásra, Tisza Kálmán azonban az 1870-es évek közepére mégis esélyt szerzett a miniszterelnökségre: ennek az volt a legfőbb oka, hogy Andrássy Gyula gróf utódjának, Lónyay Menyhértnek az agresszív vezetési stílusa a Deák-párt képviselőinek jelentős részét elidegenítette a kormánytól, ezzel egy időben pedig mind többen gyülekeztek a Balközép körül.

A "nagy manőver", Tisza Kálmán hatalomba emelése már 1873 végén megkezdődött, ekkor ugyanis Ghyczy Kálmán kivált, és megalakította a Középpártot, mely 1875 tavaszáig sikeresen koordinálta a fúziós tárgyalásokat a Balközép és a Deák-párt között. Ehhez persze Tiszának is áldozatot kellett hoznia, ő azonban a hatalom kapujában kész volt "szögre akasztani a bihari pontokat", amiért később rengeteg bírálatban részesült. Az utókor ugyanakkor már úgy tartja - jogosan -, hogy a Wenckheim-kabinetben belügyminiszteri széket nyerő, majd október 20-án kormányt alakító Tisza Kálmán döntésével a magyar történelem egyik legsikeresebb korszakát alapozta meg.

Tisza, akit ellenfelei - nem éppen hízelgő értelemben - "Generálisnak" tituláltak, sok szempontból új vezetési stílust honosított meg a magyar politikában, ugyanis elődeitől eltérően nem volt jelentős szónok, és már-már az unalom határát súroló lakonikussággal vitázott az állam ügyeiről. A miniszterelnök sikerének alapját kormányzásának majdnem másfél évtizede alatt személyes kapcsolati tőkéje, illetve kiváló diplomáciai érzéke adta, aminek segítségével ígéretekkel, kompromisszumokkal, vagy akár zsarolással ügyesen tudott lavírozni a különféle érdekcsoportok között. Tisza Kálmán meglehetősen akarnok vezető hírében állt, gyakorlatilag ő volt a Szabadelvű Párt motorja, melynek képviselőit a korban - beszédes módon - csak "mamelukokként" emlegették.

Örök igazság persze, hogy egy miniszterelnököt nem csak politikusi, hanem államférfiúi tevékenységét illetően is mérlegre kell tenni: ezzel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy Tisza tehetsége nem merült ki pártja hatalmának megszilárdításában és a választási rendszer átalakításában, hanem Magyarország modernizációjában is hasonló képességeket mutatott. Sok szempontból persze a kormányfő irigylésre méltó helyzetben volt, hiszen olyan kiváló miniszterek segítették munkáját, mint a jogtudós Szilágyi Dezső, az oktatást felvirágoztató Trefort Ágoston, a közlekedésért felelős Baross Gábor, vagy Szapáry Gyula pénzügyminiszter.

A Tisza-éra majdnem 15 esztendejének összes pozitív intézkedését még felsorolni is emberpróbáló feladat lenne; a legfontosabbak között említeném meg, hogy a vármegyerendszer 1876-os egységesítésével, a csendőrség felállításával Magyarország a közigazgatás és a közbiztonság terén is felzárkózott Európához, a Csemegi-kódexszel pedig egy, a kor által megkövetelt büntető törvénykönyvvel is gazdagodott. Tisza Kálmán idején hazánk végre ki tudta használni az Osztrák-Magyar Monarchia születéséből eredő gazdasági előnyöket, ami egyrészt a hitelélet szabályozásának, az iparfejlesztő törvények megalkotásának köszönhetően vált lehetővé, másfelől pedig azért történhetett meg, mert a kormányfő az osztrák féllel szemben is igyekezett - például a vámok, vagy a folyamatosan megújított gazdasági kiegyezés esetében - maximálisan érvényesíteni a magyar érdekeket.

A kormány sikerének titkát abban érdemes keresnünk, hogy Tisza és munkatársai rendkívül pragmatikusan kezelték a liberális eszméket a gyakorlatban: ennek megfelelően alakultak meg - Baross Gábor keze alatt - a Magyar Államvasutak, és szintén ez az elgondolás vezérelte Trefort Ágostont is az oktatási rendszer megszervezésében. Természetesen a Tisza-érát számos szempontból lehet és kell is bírálni, hiszen tény, hogy a feudális világ egyes maradványai - például a latifundiumon, vagy a cselédtörvényben - a Horthy-korszak végéig konzerválódtak, a három felvidéki szlovák középiskola bezárása növelte a nemzetiségek ellenállását, a boszniai okkupáció (1878) támogatása pedig meglehetősen elhibázott külpolitikai állásfoglalás volt. Ezen hibák mellett azonban az akarnok "Generális" irányítása alatt stabilizálódott Magyarország parlamentáris rendszere, a gazdaság és a kereskedelem rohamos fejlődést mutatott, vagyis hazánk megkezdte a felzárkózást Európa nyugati feléhez.

Bár Tisza Kálmán kormányzása kimondottan sikeres időszak volt Magyarország történetében, természetesen az ő fénykora sem tartott örökké. A bukását kiváltó okok között fontos tényezőként szerepelt az idő múlása, az általa felépített konstrukció - és személyes imázsának - amortizációja, a konkrét végzetes csapást azonban az 1889-ben napirendre tűzött véderőtörvény jelentette. Ez a tervezet elsősorban azért váltott ki erős tiltakozást, mert az újoncozás és a kiképzés terén is drasztikusan csökkentette a magyar fél befolyását. E törvény ódiumát természetesen a miniszterelnöknek kellett vállalnia, a parlamenti csatározások pedig olyannyira felőrölték a Szabadelvű Párt támogatottságát, hogy 1889 végére már a Tisza Kálmán által felépített rendszer stabilitása is veszélybe került.

A politikus tisztában volt bukott helyzetével, azonban szépen akart távozni a miniszterelnöki székből, amihez az 1879-es állampolgársági törvényben talált megfelelő ürügyet. Ez a jogszabály úgy rendelkezett, hogy mindazok, akik 10 esztendőn belül nem jelentkeznek a Monarchia valamelyik külképviseletén, automatikusan elveszítik állampolgárságukat. Tisza 1889-90 során több alkalommal is arra kérte a királyt, hogy tegyen kivételt a Torinóban élő Kossuth Lajos esetében, Ferenc József (ur. 1867-1916) azonban - híven kicsinyességéhez - mindannyiszor elutasította a miniszterelnök kérését. A "Generális" végül ezt használta fel ürügyül ahhoz, hogy 1890. március 9-én benyújtsa lemondását.

Tisza Kálmán távozásával természetesen a belpolitikai helyzet nem sokat változott: a véderőtörvény még hosszú éveken át vitára és obstrukcióra sarkallta a parlamenti képviselőket, a dualista Magyarország azonban változatlanul lendületesen fejlődött, amiben a "Generális" elévülhetetlen érdemeket szerzett. A miniszterelnök egyébként még 1901-ig a képviselőház tagja maradt; halála előtt egy esztendővel vonult csak vissza a politikától, amikor már egy másik Tisza, István került a közélet fókuszpontjába.