rubicon
back-button Vissza
1890. március 18.

A Vaskancellár benyújtja lemondását

Szerző: Tarján M. Tamás

„A törvények olyanok, mint a kolbász. Jobb ha nincs ott az ember, amikor készülnek.” (Otto von Bismarck)

1890. március 18-án mondott le kancellári hivataláról Otto von Bismarck, az egységes Németország zseniális megalkotója, a 19. század egyik legjelentősebb konzervatív politikusa.

Otto von Bismarck egy porosz junker családból érkezett a nagypolitikába, felemelkedését pedig annak köszönhette, hogy 1848-tól a IV. Frigyes Vilmos (ur. 1840-1861) által favorizált konzervatív politika vezéregyéniségévé nőtte ki magát, miközben a diplomáciában osztrákellenes, ám rendkívül gyakorlatias nézeteket hangoztatott. Bismarck növekvő befolyásának köszönhetően Szentpétervárra került nagykövetnek, ám a porosz király már ez idő alatt is többször felajánlotta neki a miniszterelnökséget, amit a későbbi „Vaskancellár” kizárólag úgy volt hajlandó elfogadni, ha a külügyek irányítását is kézbe veheti. Ez természetesen rendkívüli hatalmat jelentett, ezért Frigyes Vilmos hosszú ideig húzódozott a kéréstől, ám 1862 szeptemberében, néhány hónappal azután, hogy francia nagykövetté nevezte ki Bismarckot, mégis hajlandó volt teljesíteni a politikus kívánságát. A király döntése nem csak a német területek jövőjét határozta meg, de Európa sorsára is hatalmas befolyással bírt.

Bismarck, aki 28 éven át irányította – előbb porosz miniszterelnökként, 1871-től pedig kancellárként – a Hohenzollernek birodalmát, három alapszabály szerint kormányzott: igyekezett kerülni a kockázatokat, próbálta megosztani az ellenfeleket, közben pedig végtelenül türelmesen várt a cselekvésre alkalmas pillanatra. A zseniális politikus már hatalomra kerülése évében, 1862-ben alkalmazta az „Oszd meg és uralkodj!” elvét, ugyanis a konzervatív politikát gátló liberálisokkal szemben a szociáldemokraták vezérével, Ferdinand Lasalle-lal, a vasbértörvény, és az 1866-os, általános választójogot bevezető törvény atyjával lépett szövetségre. Bismarck a külpolitikában is hasonló játékot űzött, ahol korábban látszólag a német egyesítés ellenfeleként lépett fel, valójában azonban az osztrák befolyástól, és – főleg 1848-ban – a liberálisok hatalomra jutásától akarta megvédeni Poroszországot. Miután ő került a miniszterelnöki székbe, már semmi kifogása nem volt a nemzetegyesítés ellen, mindösszesen azt a Habsburgok kihagyásával, Ausztria ellenében akarta megvalósítani.

A „nagy mű”, a Német

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.