Salazar portugál diktátor születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1889. április 28-án született Antonio de Oliveira Salazar portugál diktátor, az Estado Nuovo (új állam) kiépítője, aki 1932 és 1968 között irányította az ibériai országot.

Salazar alacsony sorban élő földműves családból származott, de szülei révén híres nemesi családok leszármazottja volt. 1900-tól kezdve Viseu-ben, egy egyházi szemináriumon kezdte meg tanulmányait, azzal a szándékkal, hogy papi pályára lép, de végül meggondolta magát és közgazdaságot hallgatott Coimbra egyetemén. A világi élet választása ellenére egyháziakhoz illő puritán életmódját Salazar egész életében megtartotta, sosem házasodott meg. Portugáliában még 1910-ben kikiáltották a köztársaságot, melynek liberális, antiklerikális programja nem tudott megszilárdulni, számos alkalommal szervezkedtek megdöntésére. Az ellenzékkel szimpatizáló Salazar 1917-ben meghívást kapott Sidonio País rövid életű diktatúrája idején a pénzügyminiszteri posztra, de ezt nem fogadta el, 1921-től a Katolikus Centrumpárt színeiben politizált.

A politikus az 1926. május 28-i, Óscar Carmona által vezetett puccs után a Cabecadas-kormánytól újabb ajánlatot kapott a miniszteri bársonyszékre vonatkozóan, amit elfogadott, de a kaotikus állapotok és a Népszövetségtől kért kölcsön miatt pár nap után lemondott posztjáról. Salazar csak a katonai diktatúra megszilárdulása után, 1928 áprilisától volt hajlandó ismét átvenni a pénzügyeket, beleszólást követelve valamennyi állami szervezet költségvetésébe, voltaképp teljhatalommal irányítva Portugália gazdaságát. A politikus nagy munkafegyelemről és kitartásról tett tanúbizonyságot, intézkedései nyomán hosszú idő után az államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el.

Az évek során a kormányok jöttek-mentek, Salazar azonban maradt posztján, elhomályosítva a diktatúra vezetőit. Közben úgy reprezentálta magát, mint aki legyűrte a káoszt és növekvő pályára állította Portugáliát, ez is maradt propagandájának alapja diktatúrája alatt is. Salazar 1932. július 5-én lépett hatalomba, mint az ország 101. miniszterelnöke, megtartva egyúttal a pénzügyek irányítását és megszerezve a védelmi miniszteri széket is. Az új vezető szigorúan antikommunista, antiliberális és egyházbarát politikát hirdetett meg, az 1881-es Rerum novarum és az 1931-es, XI. Pius által kiadott Quadrogesimo anno kezdetű enciklikák és Engelbert Dolfuss osztrák keresztényszocialista kancellár mintája nyomán egy hivatásrendi államot hozott létre, ahol a társadalom hivatások alapján csoportosult, és ezeket a korporációk képviselték az államban.

Az 1933-as új alkotmánnyal létrehozott antiparlamentáris Estado Nuovo rokonságot mutatott a Mussolini-féle fasizmus korporatív állameszményével, de Salazar bárminemű szocializmustól ódzkodott, és a Nemzeti Unióban egyesített, őt kiszolgáló politikai szervezet mellett nem tűrte el a fasisztákhoz legközelebb álló nemzeti szindikalisták létezését sem. Salazar hatalomra kerülése után hamarosan megkezdte politikai ellenfelei üldözését, a Gestapo mintájára létrehozott PVDE, majd PIDE nevet viselő titkosrendőrség révén gátolva meg a hatalmát veszélyeztető szervezkedéseket. Portugália Salazar idején önellátó és elzárkózó politikát akart folytatni, célja a gyarmatbirodalom megőrzése és a nagyhatalmi státusz visszaállítása volt, a diktátor külpolitikáját ez a célok határozta meg.

Az 1936-os spanyol polgárháború során egyértelműen a Franco vezette nacionalisták mellé állt, 20 000 „önkéntessel” és ellátmánnyal támogatva a későbbi győztest, akivel később széles körű együttműködést alakított ki. A második világháború kirobbanásakor Salazar a Francót győzelemre segítő tengelyhatalmakkal szimpatizált, ám úgy vélte, a britekkel való szembefordulás Portugália gyarmatainak elvesztését jelenthetné (ráadásul Japán megszállta Makaót), félt továbbá az amerikai beavatkozástól is, ezért semlegessége mellett a szövetségeseknek nyújtott támogatást. A háború után a diktátor a fő fenyegetést a Szovjetunióban vélte felfedezni (mely 1955-ig megvétózta Portugália ENSZ-tagságát), ezért országát 1949-ben beléptette a létrejövő NATO-ba, és hosszú évtizedekre belesodródott a gyarmati háborúkba.

Portugália ebben az időben uralma alatt tartotta Afrikában a Zöld-foki-szigeteket, Bissau-Guineát, Mozambikot, Angolát és Cabindát, Indiában Goa és Diu területét, Kelet-Timort, illetve Makaót. Salazar víziójában Portugália egy több kontinensre kiterjedő birodalom volt, mely rendszerben önellátásra próbálta kényszeríteni a gyarmatokat, mialatt minél több hasznot próbált belőlük kisajtolni. A függetlenségi mozgalmakat elutasítással fogadta, jó példa erre az indiai gyarmatok 1961-es esete, ahol Vassalo e Silva tábornokot arra akarta kényszeríteni, hogy utolsó töltényig harcoljon az indiai nacionalisták és az ellenséges gyarmatok ellen, majd az értelmetlen parancs megtagadása után száműzte a kormányzót.

1961-ben háború robbant ki Afrikában is, ahol Salazar Indiához hasonlóan féktelen brutalitással és megfélemlítéssel próbálta megőrizni a portugál fennhatóságot, 140.000 embert tartva fegyverben a fekete kontinensen. Gyarmati politikája miatt a diktátor hamarosan elszigetelődött Európában, hiába vett részt az EFTA (1960) és az OECD (1961) megalapításában, a világ bezárult Portugália előtt, miközben polgárai a kontinensen a legalacsonyabb színvonalon éltek, hiszen a kiadáscsökkentő megszorítások őket sújtották. Salazar gazdaságot ráncba szedő receptje a profitorientált szemlélet volt, ami alacsony béreket és a munkásság kiszolgáltatottságát eredményezte, másfelől pedig elhanyagolta a szociális fejlesztéseket, például az oktatási hálózat kiépítését.

A nyilvánvaló negatív fejlemények ellenére Salazar hatalma 36 év alatt nem forgott veszélyben, ami főleg titkosrendőrségének, az egypártrendszernek és felépített imázsának volt köszönhető. A rendszer 1958-ban élt át egy kisebb krízist, mikor Humberto Delgado tábornok népszavazást kezdeményezett Salazar leváltására és 25%-nyi szavazatot szerzett Portugáliában, ám őt a diktátor hamarosan emigrációba kényszerítette. A politikus egészen 1968-ig zavartalanul irányította az ibériai országot, ebben ez év szeptemberében azonban egy baleset során agykárosodás érte, kómába esett és 1970. július 27-én meghalt. A rendszer pár évvel túlélte alapítóját, a hatalmat Marcelo Caetano vette át, akit 1974-ben egy katonai puccs, a „szegfűk forradalma” távolított el a hatalomból, Portugália pedig megindult a dekolonizáció révén az európai integráció felé.