Geronimo apacs vezér leteszi a fegyvert az amerikaiak előtt

Szerző: Tarján M. Tamás

„Körülbelül egy év után számos konfliktus támadt köztük [ti. az amerikaiak] és az indiánok között, ezért úgy döntöttem, hogy – mint egyszerű harcos és nem mint törzsfőnök – hadi ösvényre lépek. Jómagam ugyan nem voltam a sértettek között, de az embereim közül többen is, ezért harcba indultam a törzsemmel; mindez a katonák és nem az indiánok hibájából történt.”
(Részlet Geronimo apacs vezér önéletrajzából)

1886. szeptember 4-én tette le a fegyvert Nelson A. Miles amerikai tábornok előtt Geronimo apacs vezér, az utolsó indián harcos, aki szembeszállt az őslakosok földjeit elfoglaló fehér telepesekkel.

Geronimo az apacs gyűjtőnévvel illetett törzsek csirikava ágából származott, melynek szállásterületei egykoron a mai Új-Mexikó és Arizona államban feküdtek. Felnőtté avatásakor eredetileg a Goyaalé – azaz Ásító – beszélő nevet kapta, a mexikóiak ellen vívott több évtizedes küzdelem során azonban a spanyol ajkú katonák körében Geronimóként vált hírhedtté. A kutatók véleménye napjainkban is megoszlik arról, hogy a bátor harcos hogyan tett szert ma már világszerte ismert nevére: egyesek úgy vélik, hogy ez az elnevezés a Goyaalé egy félrehallott, spanyolosított változata volt, mások azonban úgy gondolják, hogy az apacs férfit azért kezdték így hívni, mert ellenségei a csatamezőn Szent Jeromoshoz imádkoztak a győzelemért. Geronimo egyébiránt már fiatalon bekapcsolódott a csirikavák élelemszerző rablóhadjárataiba, melyek elsősorban a szomszédos indián törzsek, illetve a térségben letelepedő mexikóiak és amerikaiak ellen irányultak.

Ez az állandó háborúskodás okozta az apacs harcos életének legnagyobb tragédiáját, ugyanis Július-ban, egy kereskedelmi tárgyalás idején mexikói katonák bosszúhadjáratot vezettek Geronimo védtelen faluja ellen, és a rajtaütés során a férfi édesanyját, feleségét és három gyermekét is meggyilkolták. Családja lemészárlása után az indián harcos állítólag megesküdött, hogy kiirtja az összes telepest, bosszúja pedig később valóban rengeteg szenvedést okozott az Egyesült Államok és Mexikó határterületein élő fehér népesség számára.

A következő évtizedek során Geronimo rettegett hírnevet szerzett a Vadnyugaton, ugyanis merészsége és kegyetlensége kiváló taktikai érzékkel és szervezőképességgel társult, aminek köszönhetően maroknyi harcosával számos alkalommal legyőzte a két ország reguláris egységeit. Sikereivel a férfi az apacsok körében is komoly tekintélyre emelkedett, ám fontos megjegyezni, hogy Geronimo nem főnöki rangban, hanem – gyógyító képességeiből eredően – egyfajta spirituális vezetőként irányította a törzsek hadi vállalkozásait.

Geronimo pályafutása sok szempontból hasonlóságot mutat az amerikai kontinens másik híres indián vezérének, a sziú Ülő Bikának a sorsával, ugyanis az új-mexikói aranyláz hatására kiépülő modern közigazgatás idővel őt is kapitulációra kényszerítette. Az apacs harcost és törzsét 1874-ben az arizonai San Carlos környékén kialakított rezervátumba telepítették, ahonnan a következő évtized során Geronimo több alkalommal is kitört, és maroknyi követőjével számos véres portyát vezetett az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén. A férfi 1885-ben indította meg leghíresebb hadjáratát, mely során egyszerre dacolt a George Crook és Nelson A. Miles tábornokok vezette amerikai hadsereggel, illetőleg a mexikói reguláris erőkkel.

Geronimo tehetségét mutatja, hogy a küzdelem utolsó szakaszában a washingtoni kormány már 5000 katonáját – szárazföldi haderejének egynegyedét – mozgósította kézre kerítése érdekében, míg a közép-amerikai állam egy 3000 fős egységet vetett be ellene, ám az apacs vezér a sivatagos terepen és a térség barlangrendszereiben több mint egy évig így is az orruknál fogva vezette ellenfeleit. Másfelől viszont Geronimo szerencsesorozata sem tarthatott örökké: 1886 nyarán Miles tábornok végre sarokba szorította az indián harcosokat, így az apacs vezér szeptember 4-én, az Arizona és Új-Mexikó határvidékén fekvő Fort Bowie erődjében letette a fegyvert az amerikaiak előtt. A kapitulációval az Egyesült Államok hadserege az utolsó felkelést is leverte, ezzel pedig az őslakók ellen folytatott több évszázados harc véget ért.

Geronimo a következő években Floridában és Alabamában raboskodott, majd az amerikai kormány 1894-ben az Oklahoma államban található Fort Sill-i rezervátumba internálta az idős harcost. Új lakóhelyén az apacs férfi gazdálkodni kezdett, áttért a keresztény hitre, idővel pedig mind több szabadságot szerzett fogva tartóitól, ám szülőföldjére soha többé nem térhetett vissza. Geronimo élete végén érdeklődéssel fordult a fehérek kultúrája felé, 1904-ben részt vett a St. Louisban rendezett világkiállításon, sőt, Theodore Roosevelt következő évi beiktatásán is reprezentálhatta magát. Az egykoron rettegett vezér 80 esztendős korában, 1909 februárjában hunyt el tüdőgyulladásban a Fort Sill-i rezervátumban.

Az amerikai közvélemény – a fentebb már említett Ülő Bika esetéhez hasonlóan – halála után gyökeresen átértékelte Geronimo pályafutását: a korábban vérszomjas, barbár rablóként ábrázolt apacs férfi önéletrajza az 1910-es évektől fogva több filmrendezőt is megihletett, akik a negatívumok helyett már a harcos bátorságára és küzdelmének reménytelenségére helyezték a hangsúlyt. Mindezt a mai filmekből jól ismert „Geronimo” kiáltás is igazolja, mely az indián férfi életéről készített 1939-es alkotás hatására terjedt el a második világháborúban harcoló amerikai ejtőernyősök körében.