Kun Béla születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„(...) amidőn mindenütt forradalmi feszültségben rázza bilincseit a dolgozó nép, győzelmes vörös katonáink maguk előtt űzik a végóráját ütni érző és reszkető kapitalizmus félrevezetett katonáit. Budapest és az egész ország proletariátusa védelmére szállt ennek a Tanácsköztársaságnak a veszély napjaiban és a termelő munka szerszámát a forradalom kardjával cserélte föl. A magyar proletárság beigazolta, hogy a proletárforradalomnak a kellő percben kellő katonái és megfelelő vezérei támadnak. Ezek a proletárkatonák most Kassát, Selmecbányát, Korponát és Nagysurányt foglalták el. Kitágították a magyar proletárforradalom terjedelmét viszik előre a forradalmat, új és új proletártömegeket szabadítanak föl diadalmas útjukban.”

(Kun Béla választávirata Böhm Vilmosnak 1919. június 6-án)

1886. február 20-án született Kun Béla kommunista politikus, a 133 napos magyarországi tanácsköztársaság külügyi népbiztosa, aki a tanácsállam tényleges vezetője volt.

Kun Béla zsidó származású köztisztviselői család gyermekeként, a Szilágycseh közelében fekvő Lele településen látta meg a napvilágot. Tanulmányait előbb Zilahon, a református kollégiumban, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte.. Zilahon  III. osztályos tanulóként rövid ideig magántanítványa volt Ady Endrének, aki 1892 és 1896 között ugyancsak a kollégiumban tanult.  Az akkor még Kohn nevet viselő kisdiákot azonban a kollégium nevelőtanácsa megbüntette, s emiatt szülei átiratták őt Kolozsvárra. Tizenhat éves korában, 1902-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Az érettségi után a kolozsvári egyetem joghallgatója lett, hamarosan azonban végleg a politika mellett kötelezte el magát. A fiatalember Kolozsváron, Nagyváradon és egy ideig a fővárosban is feltűnt mint újságíró. Lázító hangvételű cikkei miatt 1907-ben féléves fogházbüntetésre ítélték, amit a koalíciós kormány tömeges sajtóperei idején újságírókkal, politikusokkal, nemzetiségi vezetőkkel együtt – meglehetősen szabados légkörben–  a szegedi fogházban töltött el. Szabadulása után Kun Béla a Munkásbiztosító Pénztár kolozsvári tisztviselőjeként helyezkedett el, ahol egy elszámolatlanul maradt, kis összegű utazási költségtérítés miatt sikkasztás gyanújába keveredett. A a pénzt azonban visszafizette, amivel az ügy érdemi részét sikerült rövidre zárnia, de a sikkasztás vádja még sokáig visszhangzott. 

Az első világháború kitörése után az orosz frontra vezényelték, ahol 1916 során hadifogságba esett, majd – több orosz fogságba került  magyar politikushoz hasonlóan – a szélsőbaloldali eszmék mellett kötelezte el magát. Kun Béla az 1917. februári forradalom után belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Pártba, tagságát pedig a bolsevik hatalomátvétel után is megtartotta. 1918 tavaszán az ő vezetésével alakult meg a párt magyar alszervezete, miközben aktív szerepet vállalt az „eszerek” – azaz a szociálforradamárok  – moszkvai felkelésének leverésében. Harcolt a kibontakozó orosz polgárháborúban is. Kun magával Leninnel is közeli kapcsolatba került; az offenzív, világforradalmat hirdető bolsevikok egyik fontos szereplőjévé vált.

Kun Béla 1918 novemberében, Lenin utasítására tért vissza Magyarországra, ahol először megalapította a Vörös Újságot, majd november 24-én létrehozta a Kommunisták Magyarországi Pártját. A KMP kezdettől fogva balról támadta a Magyar Népköztársaság Károlyi Mihály, majd Berinkey Dénes vezette kormányát, ugyanakkor forradalmiságuk feladásáért  keményen bírálta a kormányban szerepet vállaló szociáldemokratákat. Közben számos sztrájkot és tüntetést szervezett. A Népszava szerkesztősége előtt 1919. február 22-én tartott kommunista  megmozdulás véres eseményekbe torkollott, ami miatt Kun Bélát és a KMP vezetőit letartóztatták. 

A Népköztársaság karhatalma ugyanakkor igen meggondolatlanul járt el, mivel Kunt és társait előbb megkínozták, majd egyre enyhébb körülmények között tartották. Így egyrészt részvétet ébresztettek irántuk a radikalizálódó közvéleményben, másfelől pedig lehetőséget adtak a kommunistáknak arra, hogy kihasználják a közhangulat változását. A következményeket jól mutatja, hogy miután 1919. március 20-án Fernand Vix francia vezérkari alezredes, a Budapesti Szövetséges Katonai Misszió vezetője átnyújtotta Károlyi Mihály köztársasági elnöknek az antanthatalmak újabb, rendkívül súlyos területi és katonai követeléseket tartalmazó jegyzékét. A maradék erdélyi és a kelet-magyarországi területeken létrehozandó semleges zóna átengedése megkérdőjelezte a népköztársaság fenntarthatóságát. Károlyi többé nem volt abban a helyzetben, hogy irányítsa az ország sorsát. Így hiába bízta meg a szociáldemokratákat a kormányalakítással. A párt Landler Jenő vezette balszárnya ugyanis március 20-án megegyezett a bebörtönzött Kun Béláékkal a két munkáspárt egyesítésében és a proletárdiktatúra kikiáltásában. Az általuk irányított budapesti fegyveres erők hatalmukba kerítették a vasutat és a postát. Másnap, március 21-én megalakult a Garbai Sándor vezette Forradalmi Kormányzótanács, amit valójában Kun Béla vezetett. Valótlan közleményben arról tájékoztatták az országot, hogy Károlyi lemondott államfői tisztségéről. Nem igaz tehát, hogy Kun Béla Károlyi Mihálytól nyert volna felhatalmazást, az azonban vitathatatlan, hogy a köztársasági elnök ballépései hozzájárultak a diktatúra bevezetéséhez és a  tanácsköztársaság létrejöttéhez. 

1919. március 21-ével kezdetét vette Magyarországon az első kommunista kísérlet, melyet a tanácsállam had- és külügyi népbiztosságát kézben tartó Kun Béla irányított. A tanácskormány 133 napja alatt Kun igyekezett lemásolni a lenini példát, tehát az államosítás és a szövetkezetesítés mellett kíméletlen terrort alkalmazott politikai ellenfelei és a „régi rend” alappillérei – az egyházak, a polgárság és az arisztokrácia – ellen. 

Ezzel egy időben Kun kísérletet tett a kommunizmus további elterjesztésére is, amitől a forradalom világméretű kiteljesedését várta: a román és a csehszlovák hadsereg összehangolt támadásával szembeni önvédelem mellett Kun megpróbált katonailag is kapcsolatba lépni a szovjet vörös hadsereggel. Egyebek közt ezt szolgálta volna a Vix-jegyzék visszautasítása után Felvidéken megindított háború. Ennek során a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg komoly sikereket ért el. 1919 júniusában Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, ezzel egy időben pedig Kun Béla jelentős összegekkel támogatta az olasz és osztrák kommunista mozgalmakat is. A hadi sikerek ideig-óráig el tudták kendőzni a növekvő társadalmi feszültséget, nyomort és az egyre erősödő vörös terrort. Stromfeldék északkelet-magyarországi győzelmi sorozatának azonban 1919 júliusában vége szakadt. 

A Vörös Hadseregre paradox módon épp Kun Béla mérte az első csapást, ugyanis, miután az antant ígéretet tett arra, hogy a románok kivonulnak a Tiszántúlról és a tanácskormány meghívót kap a párizsi békekonferenciára, a népbiztos kiüríttette a Felvidék visszafoglalt részeit. Clemenceau azonban végül nem állta a szavát, a Stromfeld Aurél vezette hadsereg pedig a visszavonulás miatt teljesen szétforgácsolódott, így – amolyan „hangulatjavító intézkedésként” – július végén Kun Béla hiába rendelt el támadást a Tiszánál álló románok ellen, az offenzíva összeomlott, és a Román Királyság hadserege átkelve a Tiszán, pár nappal később megszállta Budapestet, sőt a Dunántúl jelentős részét is. 

Kun Béla 1919. agusztus 1-jén az Osztrák Köztársaságtól politikai menedékjogot kaptott népbiztosokat és családtagjaikat menekítő vonattal távozott Budapestről. Egy ideig a karlsteini várban őrizték, majd a steinhofi elmeklinikán rejtegették őket a fenyegető merényletek elől. Kunnak sikerült kapcsolatot teremtenie Csicserin szovjet külügyi népbiztossal. Az osztrák kormány a szovjetek hozzájárulását követően megszervezte Kun Béla, Varga Jenő és Pór Ernő Szovjetunióba való utazását az ausztriai Steinhofból Csehországon és Németországon, valamint az Északi-tengeren keresztül  Pétervárra. A politikus ezután Lenin utasítására a Krím-félszigeten a Vrangel tábornok vezette fehérek ellen harcolt. Kun itteni működése alatt központi szerepet játszott a krími tatárok ellen végrehajtott etnikai tisztogatásokban; egyes becslések szerint a politikus több tízezer áldozat haláláért felelt, tevékenységét pedig még a szovjethatalom első embere is bírálta. Kun Béla 1921 márciusában Németországba utazott, hogy az ottani kommunisták fegyveres felkelését segítse, ám az erőltetett és meggondolatlan akcióval kivívta Lenin rosszallását. 

A politikus ezután fokozatosan háttérbe szorult, igaz a III. Internacionálé Végrehajtó Bizottságában és a KMP Központi Bizottságában megszerzett helyét így sem veszítette el, és a mozgalom közép-európai szervezésében is vezető szerepet vállalt. Kun Béla bukását vélhetően az okozta, hogy az 1930-as években szembe került a sztálini irányvonallal: ennek következtében a „nagy tisztogatás” kezdetén minden tisztségét elveszítette, 1937-ben pedig őrizetbe vették. Egyes feltételezések szerint Kun Bélát 1938 augusztusában kivégezték, míg mások úgy vélik, az egykori népbiztos 1939 novemberében, egy moszkvai börtönben fejezte be életét.