Edvard Benes cseh politikus születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1884. május 28-án született Edvard Benes cseh politikus, a csehszlovák állam egyik megteremtője, az ország második elnöke.

Benes paraszti családban származott, a Prágától mintegy 60 kilométerre fekvő Kozlany faluban született. Középiskolai és egyetemi tanulmányait kezdetben a cseh fővárosban végezte, leghíresebb tanára későbbi politikustársa, Tomás Masaryk professzor volt. Később Benes a párizsi Sorbonne-ra, majd Dijon egyetemére került, ahol jogot és szociológiát tanult. Utóbbi városban 1908-ban szerzett doktorátust, disszertációja éppen az Osztrák–Magyar Monarchia föderalisztikus átszervezéséről szólt.

A későbbi politikus eztán hazatért, és a Károly Egyetemen tanított, egészen az első világháború kitöréséig. Benes a háború során Maffia néven egy cseh ellenálló szervezetet szervezett, felvette a Svájcba költöző Masarykkal a kapcsolatot, majd 1915 őszén Párizsba emigrált. A francia fővárosban szlavisztikát tanított, miközben Masaryk, illetve a szlovák származású Stefaník társaságában létrehozta a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, mely a háború utáni független Csehszlovákia érdekében kampányolt. Jelentős szerepe volt abban is, hogy az antant szövetségesek hadseregeiben cseh-szlovák légiót alakítottak ki, ami biztosította, hogy Prága a háborút a győztesek oldalán fejezze be.

Benes volt a csehszlovák küldöttség vezetője az 1918 végén kezdődő genfi, majd Párizs környéki béketárgyalásokon. Társaival – például Stefaníkkal – szemben következetesen kiállt a franciabarát politika mellett, miközben a konferencián Magyarország rovására próbált minél nagyobb területeket megszerezni a születő Csehszlovákia számára. Az „államalapítás” után hazatért, és Masaryk elnöksége idején (1919-1935) külügyminiszteri pozíciót töltött be. Benes a világháború évei alatt jelentős kapcsolati tőkét szerzett Európában, a Népszövetség egyik alapító tagja volt, sőt, 1920 után egy ideig a nemzetközi szervezet elnökének is választották.

A politikus főszerepet játszott a genovai, locarnói, hágai és lausanne-i konferenciákon is, személyes tekintélyével biztosítva Csehszlovákia pozícióit Hitler felemelkedéséig. Külügyminiszterként fő célkitűzése a homogén csehszlovák nemzetállam megteremtése volt – a cseh és szlovák nemzet különbségét elvetette, a magyar és német kisebbség jogait pedig következetesen elutasította – emellett pedig ő volt a fő motorja az 1920–22 között kialakított kisantantnak, mely a megcsonkított Magyarország sakkban tartására jött létre. Miután Masaryk 1935-ben – kora miatt – lemondott az elnökségről, Benes követte őt a hatalomban.

Ez éppen a magyar pártok támogatásával valósult meg, a politikus ugyanis megígérte, hogy teljesíti majd nemzetiségi követeléseiket – ez természetesen soha nem történt meg. Elnökként Benes továbbra is a külpolitikában aktivizálta magát, és – elsőként a térségből – felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, hogy ellensúlyozza a Németország által országára kifejtett nyomást, Hitler ugyanis a német ajkú Szudéta-vidék átadását követelte Csehszlovákiától. Benes törekvései hiábavalónak bizonyultak, ugyanis a náci diktátor a müncheni konferencián végül elérte, hogy 1938. szeptember 29-én – háború nélkül – teljesítsék követelését, a csehszlovák államot cserbenhagyták brit és francia szövetségesei.

A területi veszteség és a német nyomás következtében Benes október 5-én lemondott hatalmáról, és átadta pozícióját Emil Hácha számára, aki tehetetlenül nézte Csehszlovákia széthullását. A bukott elnök október végén Londonba emigrált, ahol az első világháborúhoz hasonlóan újabb emigráns kormányt szervezett, a háború alatt tartotta a kapcsolatot a cseh partizánokkal, és részt vett a Heydrich elleni 1942-es merénylet kitervelésében is. Nagy-britanniai tartózkodása idején Benes levonta a müncheni események tanulságait, és úgy vélte, az országát cserben hagyó nyugatiak helyett a Szovjetunió támogatását kell keresnie, ezért 1943 decemberében Moszkvába utazott.

Sztálin kérésére vállalta, hogy országa felszabadítása után kormányában helyet ad majd az emigráns kommunisták számára, cserében pedig elnyerte a diktátor támogatását a magyar és német lakosság kitelepítésére. Egyes szovjet források szerint az elnök Moszkva megbízásából ügynöki feladatokat is teljesített. Benes 1945-ben Sztálin támogatásával térhetett vissza országába, és a csehszlovák törvények értelmében elnökként kormányzott tovább. Politikáját a jogfosztó 1945. április 5-i kassai kormányprogram, majd a hírhedt Benes-dekrétumok foglalták keretbe; az ő közbenjárására telepítették ki egyoldalúan a háborús bűnösnek kikiáltott szudétanémeteket, miközben Csehszlovákia egyenlőtlen lakosságcsere-egyezményt kényszerített Magyarországra. Benes, az első világháború utáni időkhöz hasonlóan, kollektíven bűnösnek és ellenségnek minősített minden nem-csehszlovák állampolgárt, saját krédója szerint nem érzelmi okokból, hanem rideg politikai számításból cselekedett így.

Bár elfogadta a kommunista térnyerést, hosszú távon Sztálin útjában állt, így 1948. június 7-én át lemondásra kényszerült a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőjével, Klement Gottwalddal szemben. A politikus visszavonulása után három hónappal, 1948 szeptemberében hunyt el, 64 esztendős korában. Bár a magyar történelemben Edvard Benes a csehszlovák-magyar érdekellentétek miatt negatív képet kapott, el kell ismerni, hogy tehetséges diplomataként a két világháború között Európa egyik vezető politikusa volt.