Edvard Beneš cseh politikus születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1884. május 28-án született Edvard Beneš cseh politikus, a csehszlovák állam egyik megteremtője, az ország második elnöke. 

Beneš paraszti családban származott, a Prágától mintegy 60 kilométerre fekvő Kozlany faluban született. Középiskolai és egyetemi tanulmányait kezdetben a cseh fővárosban végezte, leghíresebb tanára későbbi politikustársa, Tomáš G. Masaryk professzor volt. Később Beneš a párizsi Sorbonne-ra, majd Dijon egyetemére került, ahol jogot és szociológiát tanult. Dijonban 1908-ban szerzett doktorátust, disszertációja éppen az Osztrák–Magyar Monarchia föderalisztikus átszervezéséről szólt. 

A későbbi politikus eztán hazatért, és a Károly Egyetemen tanított, egészen az első világháború kitöréséig. A háború első évében Cseh Maffia néven ellenálló szervezetet szervezett. Felvette az időközben Svájcba emigrált Masarykkal a kapcsolatot, majd 1915 őszén ő maga is külföldre távozott és Párizsban telepedett le.  A francia fővárosban szlavisztikát tanított, miközben Masaryk, illetve a szlovák származású Milan R. Štefanik társaságában létrehozta a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, mely az önálló csehszlovák állam létrehozása érdekében kampányolt. Jelentős szerepe volt abban is, hogy az antant szövetségesek hadseregei mellett a hadifogságba esett cseh és szlovák katonákból cseh-szlovák légiókat alakítottak ki, ami fontos szerepet játszott abban, hogy Prága a háborút a győztesek oldalán fejezze be. 

Beneš volt a csehszlovák küldöttség vezetője az 1919 januárjában elkezdődött párizsi béketárgyalásokon. Társaival – például Štefanikkal – szemben következetesen kiállt a franciabarát politika mellett, miközben a konferencián Magyarország, Ausztria és Lengyelország rovására próbált minél nagyobb területeket megszerezni a születő Csehszlovákia számára. A versailles-i német és saint germaini osztrák békeszerződés után hazatért Prágába, és Masaryk köztársasági elnöksége idején (1919-1935) külügyminiszteri pozíciót töltött be. Beneš a világháború évei alatt jelentős kapcsolati tőkét szerzett Európában, a Népszövetség egyik alapító tagja volt, sőt, 1920-ban a korabeli világszervezet alelnökévé, 1935-ben pedig elnökévé választották. 

A politikus főszerepet játszott a genovai, locarnói, hágai és lausanne-i konferenciákon, személyes tekintélyével, kiterjedt diplomáciai kapcsolataival biztosította Csehszlovákia európai pozícióit. Külügyminiszterként fő célkitűzése az európai kollektív biztonság, s ennek érdekében mindent elkövetett a Németországgal szembeni védelem, illetve a versailles-i status quo megőrzése érdekében. Nem véletlenül ő volt a kezdeményezője és fő motorja az 1920–22 között kialakított kisantantnak, mely a trianoni Magyarország revíziós törekvéseinek megakadályozására jött létre. Miután Masaryk 1935-ben – kora miatt – lemondott a köztársasági elnökségről, Benešt választották meg helyére. 

Megválasztását Budapest jóváhagyásával még a csehszlovákia magyar pártok is támogatták, mert a politikus megígérte, hogy teljesíti majd a kisebbségek jogos követeléseit. Milan Hodža miniszterelnökkel közösen neki is láttak a nemzetiségi statútum kidolgozásának, de Beneš tartott a nemzetiségek térnyerésétől. Különösen azt követően, hogy Hitler támogatásának tudatában a Szudétanémet Párt eleve elutasította  köztársaság belpolitikai helyzetének és nemzetiségi viszonyainak a konszolidálását. Elnökként Beneš továbbra is főként a külpolitikában volt aktív. Közép-Európában elsőként felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, hogy ellensúlyozza a Németország által országára kifejtett nyomást. Hitler ugyanis egyre nyíltabban a hárommillió német által lakott Szudéta-vidék átadását követelte Csehszlovákiától. A kétszeri katonai mozgósítás ellenére Beneš törekvései hiábavalónak bizonyultak, ugyanis a náci diktátor a müncheni konferencián végül elérte, hogy 1938. szeptember 29-én – háború nélkül – teljesítsék Csehszlovákiával szembeni területi követelését. A münchen i tárgyalásokon pedig  a “megbékélési politika” jegyében a csehszlovák államot cserbenhagyták az újabb világháborútól tartó brit és francia szövetségesei. 

A területi veszteség és a német nyomás következtében Beneš 1938. október 5-én lemondott köztársasági elnökségről, és pozícióját átadta Emil Hácha számára, aki tehetetlenül nézte Csehszlovákia széthullását. A bukott elnök október végén Londonba emigrált, ahol az első világháborúhoz hasonlóan emigráns kormányt szervezett. A háború alatt tartotta a kapcsolatot a csehországi és szlovákiai ellenállással, a Moszkvában létrejött csehszlovák kommunista emigrációval. Részt vett a Cseh-Morva Protektorátus vezetője, Reinhard Heydrich elleni 1942-es prágai merénylet kitervelésében. Nagy-britanniai tartózkodása idején Beneš a müncheni döntés tanulságai, illetve a második világháború Sztálingrád utáni  alakulása alapján arra a következtetésre jutott, hogy az országát cserbenhagyó nyugatiak mellett a Szovjetunió támogatását kell keresnie, ezért 1943 decemberében Moszkvába utazott. 

Sztálin kérésére vállalta, hogy országa felszabadítása után kormányában helyet ad majd az emigráns kommunisták számára, cserében pedig elnyerte a diktátor támogatását a magyar és német lakosság kitelepítésére. Egyes szovjet források szerint az elnök Moszkva megbízásából ügynöki feladatokat is teljesített. Beneš 1945 áprilisában Londonból Moszkván és Kassán keresztül, Sztálin támogatásával térhetett vissza országába. A csehszlovák törvények értelmében ismét köztársasági elnökként kormányzott tovább. Politikáját az 1945. április 5-i kassai kormányprogram, majd az által aláírt köztársasági elnöki dekrétumok foglalták keretbe. Ezek részét alkotta a “nem szláv kisebbségek”, aza a németek és magyarok kollektív jog- és vagyonfosztása. 1945 májusában kezdték el százezres nagyságrendben erőszakkal elűzni, Németországba és Ausztriába kitelepíteni a háborús bűnösnek kikiáltott szudétanémeteket. Júniusban ugyanez történt az első bécsi döntés után Magyarországhoz visszakerült területeken  az oda költözött  mintegy 40 ezer anyaországi magyarokkal. További negyvenezer dél-szlovákiai magyart csehországi kényszermunkára deportáltak. 1946 február 16-án pedig Csehszlovákia egyenlőtlen lakosságcsere-egyezményt kényszerített Magyarországra, amelynek keretében közel százezer magyart telepítettek át a határon. A teljes politikai, jogi, vagyoni kiszolgáltatottság körülményei között az otthon maradók közül négyszázezernél többen kérvényezték a kényszerasszimiláció eszközeként felkínált reszlovakizációt. 

Bár Beneš a háború utáni években fokozatosan elszigetelődött. Tudomásul vette a kommunisták térnyerését és az 1948. február 25-i kommunista hatalom-átvételt. Pár hónappal később, az egyre súlyosabb betegségnek is kitéve, 1948. június 7-én lemondásra kényszerült a Kommunista Párt vezetőjével, Klement Gottwalddal szemben. Visszavonulása után három hónappal, 1948 szeptemberében hunyt el, 64 esztendős korában. Bár a magyar történelemben Edvard Benešről a trianoni békeszerződés előkészítésében, a Magyarország-ellenes kisantant-politikában, s különösen  a csehszlovákiai kisebbségek ellen irányuló 1945. évi elnöki dekrétumai, a kényszertelepítéseket szorgalmazó “homogenizációs” céljai miatt a magyar történetírásban és közgondolkodásban negatív kép alakult ki.  Ugyanakkor el kell ismerni, hogy tehetséges diplomataként a két világháború között Európa nemzetközi kapcsolatainak egyik fontos szereplője volt, a csehszlovák állam kétszeri létrehozásában pedig meghatározó tényezőnek számított.