Franz Kafka születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1883. július 3-án Prágában született Franz Kafka zsidó származású német író, az európai prózát megújító 20. százai kísérletek kiemelkedő  képviselője, az abszurditás és realitás, az elidegenedés és a félelem, valamint az idegenség és a kitaszítottság ábrázolásának egyik legnagyobb mestere. Kafka a dinamikusan fejlődő cseh fővárosban a  németül beszélő zsidó kisebbségi közösségének tagjaként szinte egész életében egyfajta peremhelyzetben élt, hogy aztán műveivel halála után  milliók érdeklődését és elismerését nyerhesse majd el. 

Kafka középosztálybeli zsidó kereskedőcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot, ami sok szempontból determinálta – volna – életét: zsidó származásánál fogva elsősorban a kereskedelmi és hivatalnoki pálya állt nyitva előtte. Ennek érdekében aztán apja előbb a prágai fiúiskolába, majd az óvárosi német gimnáziumba járatta őt, ahol a cseh nyelvórákat is látogatta. 1901-es érettségije után a prágai német  egyetem jogi karára iratkozott be. Kafka hamarosan konfliktusba került családjával, mivel felnőttkorára világossá vált számára, hogy író szeretne lenni, míg szigorú apja, Hermann Kafka a karrierépítésre akarta őt ösztönözni, később kényszeríteni. 

A művész számára azonban elegendő volt a Prágai Munkás Balesetbiztosítóban betöltött hivatalnoki állás. Nem kívánt feljebb lépni a ranglétrán, így a nappalokat munkával, éjszakáit pedig írással töltötte. Apja ezt az életmódot nehezen tolerálta, így Kafka élete végéig hasztalan küzdött azért, hogy kiszakadhasson családja befolyása alól – miközben a külvilággal szemben a szülői ház volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhette magát. Ez az ambivalencia minden bizonnyal kihatott egész munkásságára. 

Az író életét végigkísérték a különféle betegségek, melyek jelentős része mentális eredetű volt: Kafka krónikus depresszióban szenvedett, miközben migrénes rohamok, álmatlanság és állandó gyomorbántalmak kínozták őt. Lelki bajai genetikus eredetűek is lehettek, de minden bizonnyal súlyosbította azokat a szülői elvárásoknak és személyes vágyainak az ellentéte is. Kafka túlfokozott önkritikával, szemernyi önbizalom nélkül szemlélte magát, mint a társadalomból tudatosan kiválni igyekvő átlagos embert, aki magányosan, magát az írásnak szentelve élte hivatalnoki és alkotói mindennapjait. Miután 1917-ben az író megtudta, hogy – gyógyíthatatlan – gégetuberkolózisban szenved, ez az önsanyargató életmódja és világlátása tovább mélyült, betegségét ugyanis isteni büntetésnek vélte. Kafka – mint a világ összes dolgához – az íráshoz is ambivalens módon kapcsolódott: írói életét, alkotó munkáját sohasem tartotta teljes értékűnek, de annak megtartásáért hajlandó volt kétszer is felmondani jegyességét berlini menyasszonyával, Felice Bauerral. 

A valóságban Kafka egyáltalán nem volt annyira szürke személyiség, mint azt magáról gondolta. Diákos külsejével, fanyar humorával és udvarias modorával vonzotta az embereket, és furcsa módon a nőket is. Az 1920-as évek elején plátói viszonyba került Milena Jesenská cseh újságírónővel. A hozzá írott levelei utóbb előkerültek és több nyelven publikálták. halálos ágyánál pedig már egy másik szerető, Dora Diamant vigyázott rá. Kafka 1917 után ideje nagy részét betegszabadságon otthon, majd 1923-tól Berlinben töltötte. A német fővárosból mondhatni meghalni tért haza egy bécsi szanatóriumba, ahol betegágyán megkérte Dora Diamantot, és irodalmi ügynökét, Max Brodot, hogy égessék el műveit – a barátnő végül tiszteletben tartotta Kafka kérését, Brod azonban nem, így felbecsülhetetlen értékű kincset mentett meg a világirodalom számára. 1924. június 3-án halt meg a Klosterneuburg-Kierling szanatóriumában. 

Franz Kafka, ahogy a mindennapi életben, az írás terén is rendkívül visszahúzódó volt: novellagyűjteményeit általában külföldön, főként Németországban jelentette meg – a legismertebbek az 1912-ben megjelent Szemlélődés, az 1914-es Fegyencgyarmaton és az 1922-ben kiadott Éhezőművész című kötetek voltak. Ezeket azonban újszerű, egyszerre komor, száraz, és lebilincselően abszurd stílusuk miatt idegenkedve fogadta az olvasó közönséghez. Az Átváltozás címmel világszerte ismertté vált novellát tartalmazó 1912-es kötete például már a világháború előtt a német kritikusok kezébe került, de akkor még nem szenteltek neki túl nagy figyelmet. Az áttörés az író halála után, Max Brod jóvoltából következett be, aki magához vette Kafka három regényének befejezetlen kéziratát, és 1925-től kezdve sorozatban megjelentette őket: először A per, majd A kastély, utoljára pedig az Amerika című mű került a könyvesboltokba, melyek aztán szerte a világon nagy sikert arattak. 

Kafka személyiségéhez hasonló ambivalens narratívája, az abszurdumok és a száraz realitások együttes ábrázolása, az író lelki töréseinek rengeteg szimbóluma – a labirintusok; a kitaszítottság és a megérkezés nélküliség motívuma; a bűntudat –, a fanyar humor és a lehangoló képek, történeti és érzelmi parabolák párhuzamos megjelenítése – jobb fogalom híján – kafkai hangulatot teremtett az olvasók számára. Ez a stíluseszmény később, Gabriel García Márquez és Jorge Luis Borges munkássága nyomán meghatározó irányzata lett a modern kori világirodalom prózájának.