Garibaldi halála

Szerző: Hahner Péter

Az olasz nép egyik legnagyobb nemzeti hőse 1807. július 4-én francia állampolgárként látta meg a napvilágot, mert szülővárosa, Nizza ekkor francia uralom alatt állt. 1814-ben a bécsi kongresszus Nizzát visszacsatolta a Szárd–Piemonti Királysághoz. Garibaldi apja, Domenico Garibaldi kiskereskedő és halász volt. A fiatalember tengerészként beutazta a Földközi- és a Fekete-tengert.

1833-ban megismerkedett Saint-Simon utópista szocialista tanításával, majd meghallgatta Giuseppe Mazzini egyik követőjének a szónoklatát. Marseille-ben kapcsolatba lépett Mazzinivel, aki Ifjú Itália nevű mozgalma élén a szabad, egységes, köztársasági Itália megteremtésén tevékenykedett. Garibaldinak be kellett vonulnia a szárd-piemonti haditengerészethez, de azonnal forradalmi szervezkedésbe kezdett. 1834 februárjában Mazzini Svájcból meghirdette a hazafias felkelést. A forradalmárok genovai gyülekezőhelyén azonban a megbeszélt időpontban kizárólag Garibaldi jelent meg. Mivel még a haditengerészet tagja volt, dezertőrnek számított, s el kellett szöknie hazájából.

Marseille-ben heteken keresztül önkéntes ápolói munkát végzett a kolerások járványkórházában. 1835-ben Dél-Amerikába emigrált, ahol Rio de Janeiró kikötőjében már itáliai emigránsok üdvözölték. Részt vett a dél-brazíliai Rio Grande do Sul szeparatista felkelésében a Brazil Császársággal szemben (1837–1841). Ő zsoldos haditengerésznek tekintette magát, de még az őt tisztelő életrajzírói is egyszerű kalózkodásnak minősítik tevékenységét. Marhakereskedelemből és tanításból próbált megélni, majd amikor Uruguay liberálisai fegyvert fogtak az őket fenyegető Argentína ellen (1841–1846), elfogadta három hajó parancsnokságát. Uruguayban vált követőinek, az „itáliai légiónak” egyenruhájává a vörös ing. Vagy egy festő ötlete volt, vagy a mészárosok számára készített, vörös kötényeket vásárolták fel és varratták meg maguknak.

Garibaldi az olasz forradalmárok hívására tért haza 1848 tavaszán. Követőivel a Habsburg Birodalomhoz tartozó Milánó felkelőinek segítségére sietett, majd két elkobzott hajóval gerillaháborút folytatott a Lago Maggiorén. 1848 végén négyszáz önkéntes élén megindult a frissen kikiáltott Római Köztársaság támogatására. 1849 februárjában a Római Köztársaság tábornokává nevezték ki, és önkéntesei élén harcolt a pápai hatalom visszaállítására törekvő francia és a délről támadó nápolyi hadsereg ellen. A kapituláció után Velence támogatására indult, de végül kénytelen volt Genovába menekülni.

Újra emigrációra kényszerült, beutazta a világot, és a forradalmárok mindenhol ünnepléssel fogadták az immár világhírű személyiséget. 1854-ben hazatérhetett Nizzába. 1855-ben megvásárolta a Szardíniától északra fekvő Caprera szigetét, s itt rendezkedett be rokonaival, szolgáival és követőivel. Az egykori republikánus ekkorra már elfogadta, hogy Itáliát a Szárd–Piemonti Királyságban uralkodó Savoyai-dinasztia vezetésével egyesítsék, és a szárd-francia-osztrák háborúban az alpesi önkéntes vadászok tábornokaként harcolt. A villafrancai francia-osztrák fegyverszünet után a Szárd–Piemonti Királyság csak Lombardiát tudta megszerezni, s ezért a csalódott Garibaldi kilépett a hadsereg kötelékéből.

1860-ban több itáliai állam csatlakozott a Szárd–Piemonti Királysághoz. Garibaldi sohasem bocsátotta meg Cavour miniszterelnöknek, hogy a francia támogatás fejében átengedte Nizzát Franciaországnak. A szicíliai felkelésről szóló híresztelések hatására mégis úgy döntött, II. Viktor Emánuel államához csatolja a Bourbon-házhoz tartozó, II. Ferenc uralma alatt álló Nápoly-Szicíliai Kettős Királyságot. A szárd–piemonti király és miniszterelnöke nyíltan nem támogathatta az előkészületeket, de nem is akadályozták meg.

1860. május 5-ről 6-ra virradó éjjelen Genovában Garibaldi 1162 követőjével felszállt a Piemonte és Lombardo nevű hajókra, és elvitorláztak dél felé. Négy magyar volt a legendás Ezrek között: Türr István, Tüköry Lajos, Goldberg Antal és Lajoski Vencel. A szicíliai Marsalában szálltak partra, s Garibaldi Szicília diktátorává nyilvánította magát „II. Viktor Emánuel, Itália királya” nevében. Május 15-én Calatafiminél aratott győzelme után az Ezrekhez áradni kezdtek az önkéntesek. Garibaldi elfoglalta Palermót, majd huszonnégyezer főre felduzzadt seregével augusztusban átkelt Calabriába. Az ellene küldött hadseregek széthullottak, II. Ferenc király elhagyta székvárosát, s Garibaldi bevonult Nápolyba. II. Viktor Emánuel szárd-piemonti hadserege megindult dél felé a Pápai Államon át, Garibaldi pedig Volturnónál aratott győzelmével megakadályozta, hogy a Bourbon-királyság hívei visszatérjenek Nápolyba.

Egyes követői arra próbálták rábeszélni Garibaldit, hogy hosszabbítsa meg diktátori hatalmát, és vezessen be szociális reformokat. A Szárd–Piemonti Királyság kormánya azonban azt kívánta, hogy népszavazással döntsenek az azonnali csatlakozásról. Miután meggyőzték, hogy Nápoly népe ezt kívánja, Garibaldi bebizonyította, hogy őszinte, meggyőződéses demokrata. „Első olasz királyként” üdvözölte II. Viktor Emánuelt, és átadta neki a hatalmat. Nem fogadott el a királytól sem tábornoki rangot, sem főnemesi címet, sem kastélyt, sem nyugdíjat. Elbúcsúzott önkénteseitől, titokban hajóra szállt, és visszatért Caprera szigetére. Nem vitt magával mást a meghódított Dél-Itáliából, mint egy tarisznya vetőmagot, pár doboz kávét, cukrot, tőkehalat és egy láda makarónit.

1861-ben Abraham Lincoln felajánlotta neki egy hadsereg parancsnokságát az amerikai polgárháborúban. Garibaldi ezt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy főparancsnoki rangot kap és felszabadíthatja a rabszolgákat. Mivel ezt megtagadták tőle, Itáliában maradt, és 1862-ben önkéntesei élén hadba szállt „Róma vagy a halál!” jelszóval. Az olasz kormány azonban nem akart konfliktust Franciaországgal, amelynek katonái a franciák számára oly fontos pápai hatalmat védelmezték Rómában. Ezért a garibaldistákat az olasz hadsereg sortüze állította meg Aspromonténál. A sebesült Garibaldit őrizetbe vették, majd gyorsan amnesztiában részesítették, mivel egy nemzeti hőst kínos lett volna fogva tartani. Az 1866-os porosz-osztrák-olasz háborúban Tirolban harcolt, önkéntesek élén. 1867-ben újra megpróbálta elfoglalni Rómát, s önkénteseit Mentanánál állította meg a francia és pápai hadsereg.

Az 1870–71-es francia–német háború következtében végül az olasz állam elfoglalhatta Rómát és környékét. A hatvanhárom éves Garibaldi pedig az új, köztársasági francia kormány segítségére sietett. A Vogézekben harcoló francia önkéntesek parancsnoka lett, sikeres gerillaháborút folytatott, s ő volt az egyetlen parancsnok, aki megszerzett egy német ezredzászlót. 1871-ben hat francia megye választotta meg képviselőjének. A Bordeaux-ban ülésező nemzetgyűlés előtt lemondott képviselői rangjáról, s mivel a konzervatív képviselők nem hagyták szóhoz jutni, némán és méltóságteljesen elvonult. Victor Hugo pár nap múlva követte példáját.

Garibaldi visszatért Caprerára, negyvenegy évvel fiatalabb élettársához, Francesca Armosinóhoz. Idős korában még romantikus regényeket is írt, melyekben gonosz jezsuiták ármánykodnak, amíg el nem éri őket a megérdemelt büntetés. 1882. június 2-án halt meg, s Olaszország azóta is legnépszerűbb hősei között tartja számon. Szobrait ott találhatjuk valamennyi nagyobb olasz városban, valamint Buenos Airesben, New Yorkban, Taganrogban, Nizzában, Szófiában, Párizsban és Budapesten.