Merénylet II. Sándor orosz cár ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

"Jobb eltörölni a szolgaságot, mielőtt az törölné el saját magát."
(II. Sándor orosz cár)

1881. március 13-án hajtott végre halálos kimenetelű merényletet a Narodnaja Volja terrorszervezet II. Sándor orosz cár (ur. 1855-1881) ellen.

Sándor I. Miklós (ur. 1825-1855) örököseként, az 1855. évben ülhetett Oroszország trónjára. A 36 esztendős cár viharos időkben vette át a kormányrudat, ugyanis ezekben az években a Romanovok véres háborút vívtak az Oszmán Birodalom és a Portát támogató Nagy-Britannia és Franciaország ellen.

A krími küzdelemből vesztesként kikerülő cár országlása meglehetősen ellentmondásos időszak volt Oroszország történetében: egyfelől II. Sándor - neveltetéséből eredően is - számos haladó intézkedést hajtott végre, 1861-ben felszabadította birodalma jobbágyait, megreformálta a pénzügyeket, a hadsereget, fejlesztette a közigazgatást és egy korlátozottan alkotmányos rendszer kiépítését tervezte. Másfelől viszont Sándor - részben az 1863. évi felkelés hatására - erőszakos oroszosításra törekedett a lengyelek, ukránok és beloruszok körében, megtartotta I. Miklós erőszakos hatalomgyakorlási módszereit, és adott esetben brutálisan lépett fel ellenzékével szemben.

A külpolitikában hasonló ellentmondások jellemezték Sándor cár uralmát, hiszen a krími háborúban elszenvedett kudarcok után Oroszország hosszú időre elszigetelődött Európában, a pánszlávizmus zászlaja alatt indított hódító hadjáratok idején pedig akár szövetségesei is egységfrontba tömörültek Szentpétervárral szemben. Kiváló példa erre az 1877-78. évi balkáni háború, ugyanis az ezt követő berlini konferencián a II. Sándorral szövetségre lépő két másik császár - I. Vilmos (ur. 1861-1888) és Ferenc József (ur. 1848-1916) - is Oroszország visszaszorítására törekedett.

Az akadályokat jól jelzi, hogy Sándor cár uralkodása alatt csupán a krími háború után elveszített területeket - illetve a Fekete-tengeren való flottaállítás jogát - sikerült visszaszerezni, igaz, ezzel egy időben a birodalom komoly területekkel gyarapodott Közép-Ázsiában, a Távol-Keleten pedig az Amúr folyóig terjesztette ki befolyását. Ugyancsak II. Sándor uralkodásához fűződött az alaszkai gyarmat eladása is, amit Oroszország a későbbi évtizedekben vélhetően mélységesen megbánt.

II. Sándor tehát hiába bizonyult liberálisabbnak elődeinél, kortársai elnyomó zsarnoknak tartották, a nyugati mércét alkalmazó orosz értelmiség pedig szintén keleti despotaként kezelte őt. Ennek eredményeként számos szélsőséges mozgalom szerveződött Oroszországban, és 26 esztendős országlása alatt több merényletet is végrehajtottak Sándor ellen. Az első támadó, Dimitrij Karakozov 1866. április 4-én próbálkozott meg a cár meggyilkolásával, 1879 tavaszán pedig Alexander Szolovjev öt pisztolylövéssel akarta kioltani az uralkodó életét. Éppen ebben az esztendőben jött létre a Narodnaja Volja, azaz a "Nemzet Akarata" nevű szervezet, mely még 1879 végén végrehajtott egy sikertelen vonatrobbantást, majd a Téli Palotában is megkísérelte meggyilkolni Sándort.

A gyakori támadások hatására az uralkodó szinte diktátori hatalommal ruházta fel Loris-Melikov grófot, aki azzal együtt, hogy megpróbálta kíméletlenül eltiporni a terrorista szervezkedéseket, igyekezett komoly reformokat is végbevinni az államigazgatásban, így például javaslatot tett egy korlátozott hatáskörű parlament - Duma - felállítására. II. Sándor támogatta Loris-Melikov elképzeléseit, és paradox módon éppen meggyilkolása akadályozta meg abban, hogy életbe is léptesse a gróf alkotmánytervezetét; a merénylet ellentmondásosságát egyébként az is mutatja, hogy arra éppen a jobbágyfelszabadításról szóló rendelet 20. évfordulójának környékén került sor.

1881. március 13-án II. Sándor szokása szerint hintóba ült, és kikocsikázott a Téli Palotából, hogy megszemlélje a vasárnapi katonai szemlét. A cárra más alkalmakhoz hasonlóan hét kozák vigyázott, mögöttük pedig két szán is felügyelt az uralkodó biztonságára. A felvonulás a Katalin-csatornáig a megszokott módon haladt, a Pevcseszki hídon való átkelés után azonban a Narodnaja Volja egy terroristája bombát hajított Sándor hintója alá. A támadásban több civil is megsérült, egy kozák pedig életét vesztette, a cár azonban sértetlen maradt, a támadót, Nyikolaj Riszakovot pedig azonnal őrizetbe vették.

Bár kísérői azt tanácsolták az uralkodónak, hogy maradjon a biztonságos - golyóálló - kocsiban, Sándor kiszállt, ezzel pedig megpecsételte a sorsát. Hamarosan egy másik bomba repült felé, mely a közvetlen közelében robbant fel, és szinte leszakította a cár lábát. A zűrzavar teljes volt, az uralkodót pedig hiába vitték sietve a Téli Palotába, már nem maradt esély a megmentésére: II. Sándor délután fél négykor befejezte életét.

A március 13-i tragédia meghatározta Oroszország jövőjét, ugyanis minden zsarnoksága ellenére Sándor olyan uralkodó volt, aki arra törekedett, hogy birodalmában egy parlamentáris rendszert építsen ki. Paradox módon ebben éppen a merénylet akadályozta meg őt, miután pedig meggyilkolásának fia, III. Sándor (ur. 1881-1894) és unokája, a későbbi II. Miklós (ur. 1894-1917) is szemtanúja volt, az eset eldöntötte a modernizációs törekvések sorsát. Loris-Melikov gróf kezdeményezését természetesen azonnal elvetették - Oroszországban még 24 évet kellett várni a Duma megalapításáig -, a Narodnaja Volja és az ellenzéki szervezetek kiirtására véres hajtóvadászat indult, számos városban pedig pogromok kezdődtek. II. Sándor meggyilkolásának és a reformok elgáncsolásának döntő szerepe volt abban, hogy 1905-ben, majd 1917-ben az orosz társadalmi ellentétek robbanásig feszültek, és végül elsöpörték a Romanovok uralmát.