Ülő Bika sziú törzsfőnök megadja magát az amerikaiaknak

Szerző: Tarján M. Tamás

„Szeretném, ha emlékeznének rá, hogy a törzsemből én voltam az utolsó ember, aki letette a fegyverét.”
(Ülő Bika)

1881. július 20-án adta meg magát az Egyesült Államok hadseregének Ülő Bika, az egyik leghíresebb indián törzsfő, aki évtizedeken át küzdött az amerikai telepesek ellen népe vadászterületeinek védelmében. A sziúk vezére több évnyi kanadai emigráció után, törzse szenvedéseitől megtörten tette le a fegyvert, tekintélyét azonban haláláig megőrizte.

Ülő Bika az 1831-es esztendőben látta meg a napvilágot a mai Dél-Dakota államban található Grand River partján. Édesapja, akit szintén Ülő Bikának hívtak, a sziú törzs lakota ágán belül egy kisebb közösség főnöke volt. A gyermeket szülőfalujában először Ugráló Borznak nevezték, miután azonban 10 esztendős korában abszolválta első sikeres bölényvadászatát, majd négy évvel később – egy szomszédos törzs elleni háborúban – a harcmezőn is tanúbizonyságot tett bátorságáról, a férfivá avatási szertartás során apja – elismerése jeléül – saját nevét adományozta neki. Az Ülő Bika név az állat tulajdonságai és viselkedése nyomán viselőjének bátorságát, elszántságát és megfontoltságát volt hivatott kifejezni, amely erények egyébként a törzsfőnök egész pályafutását végigkísérték.

A fiatal indián férfiban egyszerre testesült meg a sikeres harcosokat jellemző vadság és a bölcsek számára nélkülözhetetlen szelídség: Ülő Bika a környező törzsek elleni háborúk során számtalan merész haditettet vitt véghez, békeidőben részt vett a lakoták élelmezésének megszervezésében, tanulmányainak köszönhetően pedig sámán és gyógyító lett. Mindennek fényében nem meglepő, hogy a faluközösség már 1857-ben főnökévé választotta őt, ahogy az sem véletlen, hogy a későbbi évtizedekben Ülő Bika a nyugat felé terjeszkedő amerikaiak elleni önvédelmi harc egyik vezéralakjává nőtt.

Ülő Bika legelőször az 1863-as esztendőben keveredett konfliktusba az amerikai hadsereggel, amikor a szánti sziúk felkelése utáni bosszúhadjáratban a lakoták szállásterületét is támadás érte. A következő évben az indián főnök részt vett a Killdeer-hegyi csatában, 1865-ben megostromolta az újonnan emelt Fort Rice erődjét, majd több ütközetben is harcolt Vörös Felhő oldalán. Bátorsága nyomán Ülő Bikát 1868-ban az egész lakota törzs vezetőjévé választották, ő pedig nevéhez méltóan állhatatos maradt a népe szabadságáért vívott küzdelemben; a főnökök többségével ellentétben elutasította a Fort Laramie erődjében megkötött békeszerződést, mely a Black Hills környékére korlátozta a sziúk szállásterületét, ezenfelül pedig Montana, Dél-Dakota és Wyoming földjén adott számukra vadászati jogot.

Az idő Ülő Bikát igazolta, ugyanis az 1870-es évek elejétől a fehérek mind gyakrabban törtek be az indiánok területére az ottani erdők kiaknázására, ráadásul 1874-ben aranyat fedeztek fel a Black Hills közelében. Az amerikai kormány eleinte igyekezett megakadályozni, hogy a bányászok behatoljanak a sziúk földjére, ám erőfeszítéseinek reménytelenségét látva 1876 januárjában hatálytalanította a Fort Laramie-i szerződést, és rezervátumba kényszerítette az indiánokat. Erre válaszul az őslakók fegyveres felkelést indítottak, melynek élére őrült Ló és – elsősorban spirituális vezetőként – Ülő Bika állt. Az utóbbi főnök jóslatainak komoly szerepe volt abban, hogy 1876. június 17-én, a Rosebud folyónál vívott csatában a sziú-csejen koalíció legyőzte George Crook csapatát, és nyolc nappal később, Little Bighornnál George Armstrong Custer erőire is súlyos vereséget mért.

Ezek a sikerek hatalmas lelkierőt adtak az indiánoknak, valós stratégiai haszonnal azonban nem jártak, hiszen arra késztették az amerikaiakat, hogy nagyobb haderőt csoportosítsanak át a térségbe. A következményekkel Ülő Bika is tisztában volt, és miután el akarta kerülni az értelmetlen vérontást, hamarosan népével együtt kanadai területre költözött. A sziú főnök valójában már ekkor reménytelen helyzetbe került, hiszen gyakorlatilag csak rossz lehetőségek közül választhatott. Bár az amerikaiak 1877 során békeküldöttséget menesztettek hozzá, és kegyelmet ígértek számára, ajánlatukat nem tudta elfogadni, ugyanis a lakotáknak felajánlott rezervátum területe – elsősorban a bivalypopuláció csökkenése miatt – nem biztosította volna a törzs élelmezését. Emellett az az eshetőség kínálkozott, hogy az indiánok az akkor brit fennhatóság alatt álló Kanadában telepedjenek le, ám a gyarmati hatóságokkal kialakuló konfliktusok és az állandó élelmiszerhiány miatt néhány éven belül ez a terv is meghiúsult.

Ülő Bika az utolsó pillanatig küzdött annak érdekében, hogy e rohamosan modernizálódó világban az őslakók megőrizhessék régi életüket és kultúrájukat, ám a polgári közigazgatás kiépülése és a telepesek beáramlása miatt a győzelemre nem maradt valós esélye. A lakota főnök kudarcát és népe szenvedését látva 1881. július 20-án, Fort Buford erődjében – fia, Varjúláb társaságában – letette a fegyvert az amerikaiak előtt, és a kemény békefeltételeket vállalva visszavezette törzsét az Egyesült Államok területére.

A lakotákat főnökükkel együtt az indiánok számára kijelölt rezervátumokba kényszerítették. Ülő Bika a szülőföldjén kialakított, Standing Rock nevet viselő rezervátumba került, az amerikaiak azonban tartottak tőle, hogy a köztiszteletben álló férfi lázadást szít majd a hatóságok ellen, ezért Fort Randall erődjébe szállították át. A korábbi ígéretek dacára a törzsfőnököt itt több éven át fogolyként tartották, és azután is igyekeztek őt megalázni, hogy visszatérhetett népéhez. 1885-ben Ülő Bika csatlakozott Buffalo Bill Vadnyugati Show-jához, és több hónapon át szórakoztatta a cirkuszok közönségét, ám rövid időn belül megcsömörlött a fehér emberek világától, és a rezervátumban keresett nyugalmat. A főnök élete hátralévő éveit a Grand River partján álló kunyhójában töltötte feleségei és gyermekei körében, az amerikai hatóságok azonban visszavonulása után is gyanakvással figyelték Ülő Bika népszerűségét és spirituális befolyását. 1889-ben történt, hogy megszületett a Szellemtánc nevet viselő mozgalom a lakoták körében, mely azt hirdette, hogy egy napon az ősök szellemei visszatérnek majd a túlvilágról, és kiűzik a fehéreket Amerikából.

A Szellemtánc vezetői természetesen a sziú törzsfőnök támogatását is igyekeztek megszerezni, Ülő Bika pedig távolmaradásával sem tudta elkerülni, hogy a gyanú árnyéka rávetüljön. 1890. december 15-én a rezervátum rendőrsége őrizetbe akarta venni a férfit, családja tiltakozása és a főnökkel szimpatizáló tömeg ellenállása azonban fegyveres összecsapáshoz vezetett. A rövid tűzharc végén Ülő Bika és fia, Varjúláb is holtan maradt az incidens színhelyén, a pontos események tisztázatlansága pedig összeesküvés-elméletek gyártásához vezetett; sokan tudni vélik, hogy a hatóságok a lakota főnök meggyilkolásának szándékával érkeztek a kunyhóhoz, amit látszólag a testek gyors elszállításának és elföldelésének ténye is megerősített. Az eset kapcsán máig nem került elő perdöntő bizonyíték, annyi azonban bizonyos, hogy Ülő Bika spirituális ereje halála után is megmaradt az indiánok körében.