Megszületik Benárd Ágost, a trianoni békediktátum egyik aláírója

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszerített aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszerített és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintem.”
(Benárd Ágost)

1880. január 3-án született Benárd Ágost sebészorvos, keresztényszocialista politikus, a Simonyi-Semadam-kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, aki – szerencsétlenségére – a trianoni békediktátum egyik aláírójaként vonult be a történelembe.

A budapesti születésű politikus a piaristáknál kezdte meg tanulmányait, majd a főváros egyetemének orvosi karára iratkozott be. A belgyógyászatra és sebészetre szakosodó fiatalember egy ideig Bécsben, majd Párizsban végezte gyakorlatát, időközben pedig a politikai életben is aktivizálta magát: 1905–06 során ellenzéki diákmegmozdulásokat szervezett, majd a keresztényszocialista irányzat mellett kötelezte el magát. Benárd Ágost 1909-ben a Központi Munkásbiztosító Pénztárnál kezdte meg szakmai karrierjét, ahol az első világháború kirobbanása előtt már főorvosi pozícióba emelkedett, majd hosszú éveken át a fronton szolgált mint katonaorvos.

Benárd 1918-19-es tevékenységéről a források már eltérően nyilatkoznak: az 1920-as országgyűlési almanachban mindössze annyit olvashatunk, hogy a politikus a tanácsköztársaság idején Bécsbe emigrált, a 15 évvel későbbi hivatalos életrajz viszont meglehetősen kiszínezte ezeket az eseményeket. Utóbbi almanach szerint ugyanis Benárd a Károlyi-kormány alatt fegyveres ellenforradalmi gárdát szervezett, miután pedig a vörösök elől Ausztriába menekült, aktívan részt vett az osztrák és svájci parasztok felfegyverzésében és kommunistaellenes cselekményeiben. Akármi is az igazság, az tény, hogy a politikust 1919 őszén a Munkásbiztosító Pénztár igazgatójának nevezték ki, majd a Huszár-kormányban a népjóléti és munkaügyi minisztérium államtitkára lett, később pedig a Simonyi-Semadam Sándor-féle kabinetben miniszteri bársonyszéket kapott.

Miután 1920 májusában a párizsi békekonferencia jelezte Magyarországnak, hogy a szerződés – vagyis, a tárgyalási lehetőségeket tekintve, diktátum – „aláírásra készen áll”, a Simonyi-Semadam-kormány miniszterei ezt a rendkívül kellemetlen feladatot Benárd Ágostra hagyták, aki tisztában volt azzal, hogy ez az aktus karrierje végét jelenti majd. Benárd több szempontból is praktikus választás volt: egyrészt párizsi tanulmányútja miatt tudott franciául, másrészt pedig, bár miniszteri hivatalt viselt, az egyik legkevésbé jelentős bársonyszékben ült. Hosszas huzavona után ezért a május 31-i országgyűlés őt és Drasche-Lázár Alfréd államtitkárt jelölte ki a trianoni békeszerződés aláírására, amit a politikus június 4-én jelképes módon állva és egy szállodából hozott, rozsdás tollal hajtott végre. Benárd hazatérése után végül nem mondott le miniszteri székéről, azt még Teleki Pál első kormányának bukásáig megőrizte, miközben 1920–22 között egyéni, majd 1922-től négy évig listás mandátummal – kormánypárti programmal – tagja maradt a nemzetgyűlésnek is.

Benárd Ágost a bethleni konszolidáció idején aztán szembefordult a kormánypárttal, és a Nép című jobboldali lap főszerkesztője, illetve vezető publicistája lett. A sebészorvos 1935-ben, Gömbös Gyula kormányalakítása után váltott ismét oldalt, amikor belépett a Nemzeti Egység Pártjába, és Veszprémben parlamenti mandátumot szerzett. A második világháború kirobbanása után aztán Benárd végleg kivonult a politikai életből, és visszavonultan élt, egészen 1968-ban bekövetkezett haláláig.