Bosznia-Hercegovina okkupációja

Szerző: Tarján M. Tamás

1878. július 29-én lépte át az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege a Száva folyót, hogy a berlini kongresszuson elfogadott határozat értelmében ellenőrzése alá vonja Bosznia és Hercegovina – illetve a Novipazari Szandzsák – területét. Az okkupáció eredményeként a Monarchia megszerezte Európa egyik lőporos hordóját, mely évtizedekkel később lángba is borította a birodalmat.

Ausztria és a Monarchia vezető körei már Itália elvesztése után célul tűzték ki a Habsburg veszteségek balkáni kompenzációját, amire „Európa beteg emberének”, az Oszmán Birodalomnak az összeomlása kiváló lehetőséget nyújtott. Bécsben már az 1870-es évek elejére készen álltak azok a tervek, melyek Bosznia, esetleg az annál is délebbre fekvő területek elfoglalását irányozták elő. Andrássy Gyula közös külügyminisztersége 1871 után mérsékelte ezeket a törekvéseket, mivel a politikus tisztában volt azzal, hogy az osztrák–magyar térnyerés milyen konfliktusokat eredményezhet – különösen a cári Oroszországgal –, másrészt pedig felmérte, hogy újabb szláv területek bekebelezése Magyarország pozícióit gyengíti a Monarchián belül (a birodalom cseh és horvát nemzetiségei egyébként éppen ezért, egy föderalista átszervezés érdekében támogatták a déli terjeszkedést). A Balkán tűzfészkének tekintett tartományban aztán – Szerbia támogatásával – 1875-ben törökellenes felkelés robbant ki a keresztény lakosság körében, mely kudarca ellenére felidézte egy nagy délszláv állam létrejöttének lehetőségét, így a nagyobbik rossz ellenében Andrássy is a körültekintő terjeszkedés hívei mellé állt.

Oroszország – a vereséget szenvedett szerbek védelmére hivatkozva – 1877 során háborút indított a roskadozó Török Birodalom ellen, a magyar politikus pedig titkos szerződésben elérte, hogy a győzelem esetén a Monarchia uralma alá vonhassa Bosznia és Hercegovina területét. Miután azonban az oroszok döntő győzelmet arattak a szultán ellen, az 1878 márciusában kötött san stefanói békében „elfeledkeztek” a Bécsnek tett ígéretről, és saját szándékaik szerint akarták átrendezni a félszigetet. A Monarchia és a többi nagyhatalom tiltakozása következtében 1878 júniusában a berlini konferencia újratárgyalta a kérdést, és többek között arról is határozott, hogy Bosznia, Hercegovina és a Novipazari Szandzsák – korabeli szóhasználatban egyszerűen csak Szandzsák – katonai ellenőrzése a Monarchiát illeti meg. Ezzel tehát Andrássy és Bécs céljai is teljesültek, hiszen a birodalom nem annektálta, csupán okkupálta a forrongó országot.

1878. július 29-én a K.U.K. hadsereg a keresztény lakosság védelmének hangzatos jelszavával átlépte a Szávát, és – többek között az először bevetett monitorok segítségével – néhány hét alatt birtokába vette a Monarchiának ítélt területeket. Míg a török uralom ellen a keresztények keltek fel, most a tartomány muszlim népessége ragadott fegyvert a megszállók ellen, a vereséget követően pedig emigránsok tömegei indultak meg az Oszmán Birodalom felé. Az okkupációt egyébként Magyarországon is tiltakozás fogadta. A Szarajevóban létrehozott közös kormányzóság és a megszállás évtizedei viszonylagos nyugalmat, stabilitást és gazdasági növekedést hoztak, bár a Monarchia törekvései a közös bosnyák nemzettudat megteremtésére kudarcot vallottak.

Bosznia és Hercegovina lakosságának nagy része egészen az első világháború időszakáig a horvát és a szerb nacionalista törekvések hatása alatt maradt, az 1908-ban végrehajtott átgondolatlan annexió pedig a diplomáciai térvesztés – és az Oroszországgal fennálló ellentét kiéleződése – mellett a dualista állam stabilitását is aláásta. Nem véletlen, hogy az első világháborút kirobbantó 1914-es, Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletet éppen a forrongó tartomány székhelyén, Szarajevóban követték el. Az etnikai és vallási ellentétek által széttagolt Bosznia egyébként a mai napig Európa és a Balkán-félsziget egyik legveszélyesebb pontja maradt, melynek problémáit a dualista közigazgatást követő száz évben sem sikerült orvosolni.