Custer veresége Little Bighornnál

Szerző: Hahner Péter

1874-ben az Amerikai Egyesült Államokban szárnyra kapott a hír, hogy aranylelőhelyre bukkantak a dél-dakotai Black-hegységben. A kormány megpróbálta megvásárolni a sziúktól a hegységet, ők azonban nem akarták eladni. Az általuk Páhá Szápának nevezett régió egyrészt misztikus, szent hely volt, másrészt élelemraktárnak és ideális téli táborhelynek tekintették. A régióba özönleni kezdtek az aranyásók, és az összecsapások elkerülésének érdekében a kormány elrendelte, hogy 1876. január 31-ig valamennyi indiánnak vonuljon egy-egy ügynökség közelébe, különben a katonák megindulnak ellenük. A törzsek nem nagyon értették, mit jelentenek az efféle határidők, ezért nem is engedelmeskedtek, s 1876. február 1-jén megindult ellenük a nagy sziú háború (1876–1877).

A hadsereg három oldalról próbálta bekeríteni a mai Montana állam területén vándorló indiánokat. Csakhogy egyre több rezervátumi indián is megjelent a szabadon kóborlók táboraiban, a dús fű és a sok bölény pedig lehetővé tette, hogy a növekvő közösségek huzamosabban együtt maradjanak. Naptáncot rendeztek, amelyre a húgpápá sziúk harci főnöke, Ülő Bika igen alaposan felkészült. Először egy álmot látott, amelyben homokvihar csapott össze egy fehér felleggel, de a felleg sértetlen maradt. Ezt úgy értelmezte, hogy a katonák nem árthatnak az indiánoknak. Majd egész bölényt áldozott a sziúk istenségének, Vákántánkának, mindkét karjából kivágott ötven-ötven húsdarabot, és hosszasan táncolt a Napba nézve. A várt látomás megérkezett: Ülő Bikának úgy tűnt, hogy fejjel lefelé katonák és lovak hullottak egy indián falura. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a katonák rá fognak támadni az egyre népesebb táborra, de valamennyien el fognak pusztulni. Amikor elterjedt a látomásának híre, a harcosokat eltöltötte a legyőzhetetlenség érzése. Először június 17-én arattak taktikai és stratégiai győzelmet a Rosebud-pataknál, George Crook tábornok katonáival szemben, ahol egész napra lekötöttek, és visszavonulásra bírtak egy saját létszámuknál kétszer nagyobb hivatásos hadsereget. Majd június 25-én a Little Bighorn folyó mellett szembeszálltak George A. Custer alezredes 7. lovasezredével.

Custer 1876. június 22-én indult útnak a Rosebud-patak mentén. Az amerikai WildWest magazin 2007. júniusi száma szerint hatszázhatvanegyen voltak: harmincegy tiszt, ötszáznyolcvanhét közkatona, harminchárom arikara nyomkereső, hat varjú nyomkereső és néhány civil alkalmazott.  Az  indulásnál John Gibbon ezredes tréfásan rászólt a parancsnokra: „Nos, Custer, ne legyen önző, várjon meg minket!” Custer egy rövid, tagadó mondattal válaszolt, de nem volt világos, hogy Gibbon felszólításának első vagy második felére utalt.  ”

Három nap múlva Custer indián felderítői rengeteg nyomot találtak, s levonták a megfelelő következtetést: az ügynökségekről  igen sok sziú és északi sájen indián csatlakozott Ülő Bika és Fékevesztett Ló követőihez. Táboruk hétezer főre duzzadt, ami azt jelentette, hogy mintegy ezernyolcszáz-kétezer harcos kelhetett családtagjai védelmére. Custer azonban nem mérte fel az ellenség erejét, és nem hitt a felderítőinek. Úgy döntött, hogy még ezen a napon rátámad a falura. Egy zászlóaljat Frederick W. Benteen vezetésével délre küldött, Marcus A. Renót egy százhetvenöt fős zászlóaljjal pedig a folyón túlra, hogy támadjon a táborra. Ő maga kétszáztizennégy emberrel a folyó innenső oldalán tört előre.

Reno egységét az indiánok gyorsan feltartóztatták. A katonák húsz percen át a lóról leszállva lövöldöztek, majd amikor úgy tűnt, hogy balról bekerítik őket, visszavonultak egy amerikai nyárfákból álló erdőbe. A visszavonulásból csúfos menekülés lett, Reno elvesztette a fejét, és egységével felmenekült arra a dombra, amit később róla neveztek el. Benteen délre vonult, de nem talált indiánokat, kétszer megállt itatni, s mire a lövöldözés helyszínére ért, már csak Reno egységéhez tudott csatlakozni.

Custer felvágtatott katonáival észak felé, a dombokra. Csak annyit látott, hogy odalent a faluban a nők és a gyerekek már menekülnek. „Szundikálás közben kaptuk el őket!” – kiáltotta vidáman. Katonái éljeneztek. Két század levágtatott a meredélyen a folyóhoz, majd visszatért. Custer tovább vonult előre, a később róla elnevezett domb felé, s ekkor a Reno felett aratott győzelmen fellelkesedett indián harcosok hulláma hangos „Hoka hey!” kiáltásokkal átkelt a folyón, és felszáguldott a dombra. A katonák leugráltak a lovaikról, amelyeket az indiánok azonnal szétkergettek. Custer ott állt egy védelmi kör közepén, amely egyre fogyott körülötte, két fivére, Tom és Boston, valamint egy unokafivére társaságában. Egyetlen katona élte túl a csatát ebből az osztagból, egy Frank Finkel vagy Finkle nevű közlegény. A hadseregből kétszázhatvanketten estek el, hatvannyolcan megsebesültek, s később közülük hatan meghaltak.  Az indiánok veszteségét hetvenöt körülire becsülik.

A függetlenségének századik évfordulóját ünneplő Egyesült Államok számára nagy sokkot okozott ez a vereség. Custer felettesei úgy vélekedtek, hogy egy iskolázott lovassági tiszt esetében nem nagy dicsőség vakon belerohanni egy olyan ütközetbe, amelyet csak elveszíteni lehet. Grant elnök függelemsértő, engedetlen tisztnek tartotta Custert, s személy szerint őt tekintette felelősnek az amerikai haderők indiánháborúkban elszenvedett, egyik legnagyobb vereségéért. Csakhogy akcióba lépett Elisabeth Bacon Custer, az egész nemzet által tisztelt özvegy. Először egy Frederick Whittaker nevű történésszel íratta meg a férje életrajzát, amely még 1876-ban, tehát fél évvel a csata után meg is jelent, majd maga készített három visszaemlékezést közös életükről. Ezekben úgy mutatta be néhai férjét, mint szerető házastársat és lelkiismeretes tisztet, aki hősi halált halt. Három könyvéből 1901-ben Mary Burt megalkotta azt a The Boy General (A fiú tábornok) című, rövidített kiadást, amelyet úgy reklámoztak, hogy ebből hazafiasságot és erkölcsösség tanulhatnak a fiatalok. Custer felesége még azt is elérte, hogy E. S. Godfrey kapitány átírta a kedvéért a Little Bighorn-folyó menti csatáról írott szóló tanulmányát, és kedvezőbb színben tüntette fel a férjét. Mindazok, akik kritikusabb szemmel tekintettek Custer pályafutására, úgy döntöttek, hogy az özvegyre való tekintettel csak a halála után teszik majd közzé írásaikat. Elisabeth Bacon Custer azonban azzal tette a legnagyobb szolgálatot férje emlékének, hogy 1933-ig, kilencvenegy éves koráig élt, túlélte valamennyi kortársát, s mire a halála után a lovagias hadtörténészek hozzáláttak volna férje pályafutásának tárgyilagos elemzéséhez, már késő volt.

Mindmáig Custert tekintik a nyugati hadsereg legnagyobb hősének, számtalan regény, monográfia, tanulmány, ismeretterjesztő cikk, játék- és dokumentumfilm dolgozta fel életét, rajongói pedig klubokat alakítottak, melyekben könnyes szellem szemmel éneklik a Garryowent, Custer indulóját. A helyzeten az sem változtatott, hogy egyes filmekben, mint például Arthur Penn Kis Nagy Emberében (Little Big Man, 1970) mániákus indiángyilkosnak állították be. Mindmáig a Little Bighorn folyónál lezajlott ütközet maradt az egyik legtöbbet emlegetett csata, és sokkal gyakrabban idézik fel Custer emlékét, mint  sikeresebb kortársaiét, George Crook vagy Nelson A. Miles tábornokok pályafutását.