Id. Andrássy Gyula lesz a Monarchia külügyminisztere

Szerző: Tarján M. Tamás

„Andrássy Gyula gróf csúcsa volt a magyar úri nobilitásnak és a magyar szellemnek. Ha Deák Ferencz a magyar paraszt inkarnácziója, azoknak összes bölcsesége egy fejben, Andrássy a magyar úr finomsága, charme-ja és szeretetreméltósága desztilált alakban. Nagy úr tudott lenni, a nélkül, hogy gőgös legyen, mindenkit megnyert, sőt megigézett, a nélkül, hogy leereszkedőnek látszanék.”
(Mikszáth Kálmán jellemzése Andrássyról, Vasárnapi Újság 1906. december 9-i számában)

1871. november 14-én nevezte ki Ferenc József (1848/1867–1916) id. Andrássy Gyula grófot az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminiszterének. Az arisztokrata politikus, akit két évtizeddel korábban in effigie – jelképesen, távollétében – halálra ítéltek a magyar szabadságharc küzdelmeiben vállalt szerepe miatt, közel nyolc esztendőn át irányította a bécsi diplomáciát: Andrássy dolgozta ki részleteiben a Monarchia „keleti politika” néven ismert – balkáni térhódítást előirányzó – doktrínáját, és az ő erőfeszítései nyomán kötelezte el magát Ferenc József birodalma a Németországgal kötött szövetség mellett.

A nagypolitika előszobájában

Andrássy kinevezésében kétségkívül szerepet játszott, hogy négyéves magyar miniszterelnöksége alatt feltétlen lojalitásról tett tanúbizonyságot, és kormányfőként minden erejét latba vetette annak érdekében, hogy a kiegyezéssel megszületett dualista rendszer megszilárduljon Magyarországon. Külügyminiszteri kinevezésének ennél is fontosabb oka volt, hogy 1871 novembere előtt a birodalmi politika egyre több kérdésében a magyar miniszterelnök  akarata érvényesült. Amikor 1870 nyarán kirobbant a francia–porosz háború, és Friedrich Ferdinand von Beust külügyminiszter javaslatot tett arra, hogy a Monarchia III. Napóleon (1852–1870) oldalán vegyen revansot a – négy évvel korábbi – königgrätzi vereségért, Andrássy rávette az uralkodót a semleges státusz fenntartására. A villámgyors porosz győzelem később őt igazolta.

A magyar kormányfő szava ugyancsak döntő súllyal esett latba az úgynevezett Hohenwart-válság idején, mely azután robbant ki, hogy Karl Sigmund von Hohenwart osztrák miniszterelnök 1871 tavaszán felvetette Ferenc József előtt a Cseh Királyság részleges önállóságának helyreállítását. Beust kezdetben habozó magatartást tanúsított a kérdésben, Andrássy Gyula azonban erélyesen lépett fel a cseh törekvésekkel szemben: azokban ugyanis a dualista rendszer felszámolását, és ily módon Magyarország érdeksérelmét látta.  Beust külügyminiszterrel az oldalán 1871 októberében Andrássynak sikerült kieszközölnie az uralkodónál Hohenwart megbuktatását. A magyar kormányfő tekintélyének és befolyásának növekedése nyomán a Monarchia külpolitikája egyre inkább németbarát fordulatot vett, ami a szászországi származása miatt erős poroszellenes érzéseket tápláló – Beust helyzetét egyre kényelmetlenebbé tette. Ferenc József 1871 novemberében szánta el magát Beust leváltására, helyébe pedig azt az Andrássy Gyula grófot állította, aki két évtizeddel korábban, az 1848-49. évi tevékenysége miatt emigrációba kényszerült, s akit a fiatal uralkodó által jóváhagyott megtorló intézkedések részeként jelképesen felakasztottak, s akit a párizsi szalonokban gyakran “akasztott grófként” vagy karizmatikus megjelenése miatt „le beau pendu”-nek, azaz a „szép akasztottnak” neveztek.  

A három császár szövetsége

Andrássy azzal a meggyőződéssel foglalta el a bécsi Ballhausplatzon az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminiszteri székét, hogy végérvényesen szakítani kell Bécs korábbi külpolitikai doktrínájával. Miután a Monarchia itáliai területeinek maradékát 1866-ban elveszítette, a német egység pedig Poroszország vezetése alatt jött létre, a Monarchiának a balkáni szomszédság felé kell fordítania tekintetét. Ez a fordulat szükségszerűen komoly konfliktust vetített előre a Balkánon előretörő, Konstantinápoly és a tengerszorosok uralmáról álmodozó Oroszországgal. A Monarchia azonban nem rendelkezett elegendő katonai erővel ahhoz, hogy sikeres háborút vívjon a cári birodalom ellen, ezért Andrássy Gyula diplomáciai úton, elsősorban a Berlinnel kötött szövetség révén akarta visszarettenteni az előrenyomuló oroszokat. Tervét kétségkívül keresztezte az a körülmény, hogy I. Vilmos (1861–1888) Németországa baráti kapcsolatot ápolt II. Sándor cár (1855–1885) birodalmával. Andrássy Gyula azonban leleményesen vezette ki Ferenc József országát ebből a nagyhatalmi elszigeteltségből: Bismarckkal és Alexander Gorcsakovval közösen 1872-ben megszervezte a „három császár” berlini találkozóját, melyet 1873 nyarán a schönbrunni egyezmény aláírása, azaz a kelet-európai katonai tömb létrehozása követett.

A balkáni játszma

A külügyminiszter ezután már szövetségesként igyekezett megfékezni az orosz terjeszkedést. Úgy vélte, a Monarchia közép-európai hatalmi állását az biztosíthatja, ha a török uralom alól fokozatosan felszabaduló Balkán-félszigeten a cári birodalommal egyenlő befolyásra tesz szert; az egyensúly Andrássy szerint megkívánta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia idővel fennhatósága alá vonja a déli szomszédságában fekvő Boszniát és Hercegovinát. A terjeszkedési szándék találkozott a közös hadsereg vezérkarának régi igényével. Radetzky tábornagy már az 1850-es években memorandumban sürgette a két tartomány megszállását azért, hogy Dalmácia védelme biztosított legyen. Andrássy azonban fegyveres hódítás nélkül akarta gyarapítani a Monarchia területét. Belátta, hogy egy esetleges katonai akció a – további szláv népességű területek bekebelezését hevesen ellenző – magyar és osztrák közvélemény, valamint a Porta és a nagyhatalmak tiltakozását egyaránt kiváltaná.

Andrássy szó szerint arra várt, hogy Bosznia és Hercegovina érett gyümölcsként hulljon a Monarchia ölébe, ezért amikor 1875-ben felkelés tört ki a tartományokban a török uralom ellen, a vezérkar által sürgetett katonai intervenció megindítása helyett részletes autonómiatervezetet dolgozott ki számukra. Mint ismeretes, Oroszország 1877-ben arra használta fel az elhúzódó konfliktust, hogy átfogó balkáni háborút indíthasson a törökök ellen. II. Sándor cár azonban hiába tett erőfeszítéseket azért, hogy a Monarchia is csatlakozzon a támadáshoz, a külügyminiszter állhatatosan visszautasította az ajánlatot. Andrássy ugyanakkor a reichstadti (1876) és a budapesti (1877) titkos egyezményekben mégis garanciát nyert orosz szövetségesétől, hogy a háború után Bosznia és Hercegovina Ferenc József birodalmához kerül majd.

Miután II. Sándor serege – komoly véráldozatok árán – 1878 tavaszára Konstantinápoly előterébe jutott, és a Balkán nagy részét katonai megszállás alá helyezte, a cári diplomácia „megfeledkezett” az osztrák–magyar külügyminiszternek tett ígéretről. A márciusban tető alá hozott San Stefanó-i békeszerződés autonómiát adott a Monarchia által kiszemelt tartományoknak, az egyezmény Bulgária megalapítására vonatkozó passzusa pedig még ennél is súlyosabb érdeksérelmet jelentett Bécs számára. Az Égei-tenger partvidékét és Macedóniát is magába foglaló bolgár királysággal létrejött az a nagy délszláv állam, melyben Andrássy kétszeresen is veszélyt látott a Habsburg államalakulatra nézve. Egyrészt Nagy-Bulgária túlzottan erős befolyást biztosított a Balkánon Oroszország számára, másfelől pedig azzal fenyegetett, hogy hatalmi ellenpólust képez a félszigeten a Monarchiával szemben, és adott esetben Ferenc József szláv alattvalóinak elszakadási törekvéseit – így a Magyarország szétszakítására irányuló mozgalmakat – is felerősíti.

A berlini kongresszus

Oroszország katonai sikerei a Balkánon valamennyi nagyhatalmat aggodalommal töltötték el: a brit flotta 1878 januárjában a tengerszorosokhoz érkezett, hogy akár fegyverrel is megakadályozza a cári hadak konstantinápolyi bevonulását. Andrássy Gyula februári jegyzékében azt a javaslatot tette, hogy a balkáni kérdést egy általános európai konferencia rendezze. Kezdeményezését a nagyhatalmak támogatták, így 1878 június 13. és július 13. között sor került a berlini kongresszusra, ahol – a San Stefanó-i békeszerződést felülbírálva – a félsziget hatalmi viszonyait minden szempontból a Monarchia érdekei szerint rendezték. Egyfelől a bolgár állam jóval kisebb területen született újjá, mint azt az orosz–török egyezmény elrendelte, másfelől pedig Ferenc József birodalma katonai megszállás alá helyezhette Boszniát és Hercegovinát, sőt, a Novipazari Szandzsák területén is kialakíthatott helyőrségeket. Andrássy Gyula fáradságos munkával felépített művére Berlinben tették fel a koronát: elérte, hogy a nagyhatalmak támogassák a Monarchia balkáni terjeszkedését, ráadásul a kongresszuson folytatott tárgyalások során Bismarck és Németország egyértelműen Bécs érdekeit támogatta Szentpétervárral szemben. Ez kétségkívül erős törést eredményezett a három császár szövetségében.

A meg nem értett győztes

Annak ellenére, hogy az utókor egységesen elismerte a külügyminiszter érdemeit, hivatali ideje alatt Andrássynak állandó harcokat kellett vívnia az egyes politikai érdekcsoportokkal és a Monarchia politikai közvéleményével. Miként Apponyi Albert is utalt rá Emlékirataiban, Andrássy gróf külpolitikáját sok tekintetben félreértették Magyarországon. Azzal vádolták, hogy elfeledkezett a magyar nemzeti érdekekről, orosz barátságát őszintének hitték, balkáni hódító törekvéseit pedig személyes becsvágyával magyarázták. Az Apponyi által vezetett Egyesült Ellenzék – valójában sokkal inkább Tisza Kálmán miniszterelnök, mint Andrássy megbuktatása érdekében – az 1877–78-as balkáni háború idején diplomáciai manőverekbe kezdett annak érdekében, hogy a Monarchia külpolitikájában a német szövetséget brit orientáció váltsa fel, ám e törekvés végül nem a külügyminisztert, hanem ellenfeleit kompromittálta.

Andrássy Gyula az osztrák közvélemény előtt szintén népszerűtlennek számított, de a vezérkar sem szívlelte őt, mivel az 1870-es évek közepén a boszniai fegyveres beavatkozást végig ellenezte. A berlini kongresszus után pedig azokkal a nagyravágyó tervekkel szállt szembe, melyek már Szaloniki elfoglalását, az Égei-tenger elérését tűzték ki célul. Teljesítményének alábecsüléséhez az is hozzájárult, hogy – a várakozásokkal ellentétben – az 1878-ban megszerzett tartományokban a Monarchia megszálló csapatait bosnyák felkelők fogadták, akiket csak véres összecsapások és súlyos költségek árán sikerült pacifikálni. 

Külügyminisztersége azonban nem az ellen irányuló bírálatok, hanem betegeskedése miatt ért véget. 1879 októberében maga kérte leváltását Ferenc Józseftől. A távozása előtti napokban még megkötötte Németország nagykövetével azt a kettős szövetségnek nevezett védelmi szerződést, mely a következő évtizedekben – egészen az első világháború végéig – meghatározta a Monarchia helyét az európai szövetségi rendszereken belül. A támadások kereszttüzében politizáló Andrássy Gyulának az idő sok szempontból igazságot szolgáltatott: az osztrák-magyar kiegyezéssel együtt külügyminiszteri munkássága kétségkívül a 19. századi magyar politika kiemelkedő teljesítményei közé tartozik. Ennek elismerése volt az Országház előtti téren ünnepélyes keretek közt, 1906. december 2-án Ferenc József által felavatott Andrássy-szobor, amely ma is a Nemzet Főterének dísze. A lovaszszobor arra az időszakra emlékeztet, amikor egy magyar arisztokrata meghatározó befolyást gyakorolt Európa sorsára.