Bródy Sándor születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1863. július 23-án született Bródy Sándor író, drámaíró és publicista, a magyarországi naturalizmus egyik legjelentősebb alkotója, aki műveivel olyan írónagyságokat inspirált, mint Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula.  

Bródy Egerben, egy zsidó származású foltozószabó fiaként látta meg a napvilágot, így gyermekkorát – főleg, miután apja elhunyt – nyomorúságos körülmények között töltötte. Ez a szegény sorban töltött korszak aztán Bródy pályáját meghatározta; egyfelől azért, mert az egri szülői házban megéltek nyomán hitelesen és mély átérzéssel tudta bemutatni – a Magyarországon előtte kevéssé alkalmazott naturalista stílusban – a társadalom peremén élők mindennapi tragédiáját, másfelől pedig azért, mert a nehéz anyagi helyzetből eredően taníttatása is szegényes volt. Az író műveltsége ennek folytán elmaradt szépíró kortársaitól – például csak a magyar nyelvet ismerte –, tehetségével és szorgalmával azonban a későbbiek során pótolni tudta hiányosságait, sőt, éppen kevésbé cizellált nyelvezete lett stílusa legfőbb jellemzője. Bródy Sándor eredetileg néptanítói pályára készült, ám iskoláit hamar félbehagyta, és Gyulára költözött, ahol írnoki munkája mellett már néhány novellát is megjelentetett egy helyi lapban.

Tehetségére már a békési városban felfigyeltek, az igazi áttörést azonban az 1884-es esztendő hozta meg számára, amikor felkerült Budapestre, és kiadta a Nyomor című novelláskötetet, majd a Faust doktor című regényt. Az író-publicista első művei különösen nagy sikert arattak, ugyanis Bródy páratlan tehetséggel ötvözte – az általa oly sokat olvasott – Jókai áradó stílusát az Émile Zola, Charles Dickens és Victor Hugo által felvirágoztatott naturalista ábrázolásmóddal. A Nyomor megjelenését követően az írót csak mint a „magyar Zolát” emlegették, és ebből eredően máig őt tartják a naturalizmus és a realizmus atyjának. Bródy páratlan érzékletességgel megfestett portréi a városi szegényekről, a falu nyomorgó lakóiról és a társadalom perifériáján élőkről valóban erős inspirációt adott többek között Justh Zsigmondnak, Mikszáthnak, Krúdynak és Móricz Zsigmondnak is.  

Bródy Sándor nem csak műveivel, de életformájával is a romantikus életérzést testesítette meg, amit kolozsvári éveinek – Hunyady Margittal folytatott – híres viszonya, és a hullámzó hangulata által inspirált szélsőséges tettei is megmutattak. A művész rapszodikusan élte meg alkotásai sikereit és kudarcát, ez pedig néha olyan esztelen ötletekre sarkallta, mint például 1905-ben elkövetett semmeringi öngyilkossági kísérlete (mellbe lőtte magát egy pisztollyal, de szerencsés módon túlélte az esetet). Budapesti sikerei után az író 1885-ben Kolozsvárra került, majd 1890-ben ismét a fővárosban próbált szerencsét, és a Herczeg Ferenc-féle Új Idők népszerű kritikusa, valamint a Budapesti Hírlap munkatársa lett. Bródy 1890-91-ben egy saját lapot is megpróbált elindítani, ám a Fehér Könyv című folyóirat felülmúlta munkabíró képességét.

Az évek során az író a budapesti művésztársaság egyik legfeltűnőbb alakja lett – ebben minden bizonnyal előnyös külseje is szerepet játszott – ezzel együtt pedig, mint a legmodernebb irodalmi áramlat mestere, a divatot is ő diktálta. Az első világháború előtt – a fent említett újságok mellett – egy ideig a Nyugat előzményének tartott Jövendő című hetilapot szerkesztette – Gárdonyi Gézával és Ambrus Zoltánnal –, írásaival feltűnt Az Est, Az Ujság és a Pesti Hírlap hasábjain, miközben drámáival meghódította a színházakat. A Hófehérke színpadi változatánál még a Jókaitól átvett romantikus stílusjegyek domináltak, a Dada és A tanítónőhöz című darabok azonban már a legsikeresebb Bródy-regényekre jellemző naturalizmus jegyében íródtak.  

Bródy Sándor pályafutásában aztán az első világháború utáni összeomlás balszerencsés fordulatot hozott. Mivel szimpatizált a tanácsköztársasággal, az új keresztény-konzervatív rendszerben sok szempontból persona non gratának számított, ezért emigrációba vonult, és egészen 1923-ig külföldön maradt. Az író-publicista magára maradt az 1919-es események idején, mivel a kommunistáknak túl polgári, az új berendezkedés számára pedig túlságosan forradalmi volt; ezzel egy időben magánélete is mélypontra jutott, hazatérése után magányban és szegénységben élt. Bródy utolsó művét, mely az idős, megtört Rembrandtról szól, akár saját sorsa allegóriájának is értelmezhetjük. Miután az író befejezte regényét, hamarosan kórházba került, és 1924 augusztusában elhunyt.

Bródy Sándor a századforduló magyar irodalmának egyik legérdekesebb és legfeltűnőbb alakja volt, aki nem csak azért érdemelte ki az utókor csodálatát, mert súlyos hátrányból küzdötte fel magát a legnagyobbak közé, hanem azért is, mert alkotásai egy egész generáció világnézetét határozták meg. A romantikus lelkületű író szociális érzékenységével és megragadó stílusával olyan nagyságoknak szolgált példaképül, mint Ady Endre, vagy a társadalomnak tükröt mutató Krúdy, Mikszáth és Móricz, darabjai pedig meghatározták a következő nemzedék színműíróinak – például Molnár Ferencnek és Szomory Dezsőnek – munkásságát. A nagy író emlékét és nevét ma Budapesten utca, szülővárosában, Egerben pedig könyvtár őrzi.