rubicon
back-button Vissza
1862. szeptember 24.

Bismarckot nevezik ki Poroszország miniszterelnökének

Szerző: Tarján M. Tamás

„Jéna [ti. Napóleon jénai győzelme a poroszok felett] húsz évvel Nagy Frigyes után következett be; ha a dolgok így mennek tovább, a halálom után húsz évvel is hasonló katasztrófa jön majd.”
(Otto von Bismarck)

1862. szeptember 24-én nevezte ki I. Vilmos porosz uralkodó (ur. 1861-1888) miniszterelnöknek Otto von Bismarckot, akinek 28 éves kormányzása alatt a királyságból a világ egyik vezető nagyhatalma lett. A Bismarck-érában Poroszország sikeresen megvalósította a kisnémet egységet, a születő birodalom pedig szintén a „Vaskancellár” zsenialitásának köszönhette, hogy a századfordulóra gazdasági, katonai és diplomáciai téren is hegemóniát épített ki a kontinentális Európában.

A Vaskancellár imágójához ugyan már nehezen illik, de tény, hogy az 1815-ös születésű Bismarck fiatalkorában szónoki tehetsége mellett párbajozó szenvedélyével és szerelmi viszonyaival is felhívta magára a figyelmet, ez a két tényező pedig gyakran karrierjét is negatívan befolyásolta. A hivatalnoki pályán elinduló politikus a harmincas évek derekán éppen egy nőügye miatt hagyta el állását, hogy aztán az 1848-as forradalmak idején mint az ókonzervatívok egyik legtehetségesebb szónoka térjen vissza a politikába. Bár Bismarck 1848-ban nem volt tagja a IV. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1840-1861) által összehívott frankfurti birodalmi parlamentnek, Berlinben indított lapjával a forradalom, a liberális eszmék és a német egyesítés ellenfeleinek zászlóvivője lett.

Az olvasó bizonyára meglepődik azon, hogy 1848–49 során Bismarck éppen az egyesülő Németország ellen agitált, ennek azonban nagyon is racionális oka volt: nevezetesen az, hogy az országegyesítés a Habsburg-dinasztia, tehát Ausztria főségével valósult volna meg. A Vaskancellár osztrákellenes nézetei aztán végigkísérték a következő két évtizedet; Bismarck 1851 után ennek megfelelően politizált a szövetségi parlamentben, majd szentpétervári követsége alatt is ezt az irányvonalat képviselte. Az ötvenes évek végére aztán a későbbi kancellár lett a porosz konzervatívok vezéregyénisége, I. Vilmos pedig többször is felajánlotta neki a miniszterelnöki széket, mivel gátat akart szabni a liberálisok előretörésének. Bismarck csak úgy volt hajlandó elvállalni a kormányfői posztot, ha mellé a külügyminiszteri széket is megkapja, amitől Vilmos eleinte húzódozott, ám 1862. szeptember 24-én – nem sokkal azután, hogy párizsi nagykövetnek nevezte ki a politikust – mégis hajlandó volt teljesíteni a feltételeket. A Vaskancellár későbbi tevékenysége aztán a király döntésének helyességét igazolta.

Bismarck majdnem három évtizedes kormányzásának alapszabályait három pontban fogalmazhatjuk meg: kerülni a kockázatokat, megosztani az ellenfeleket és közben türelmesen várni a megfelelő alkalomra. A politikus mind a belpolitikában, mind a diplomácia és a hadviselés terén eszerint cselekedett, bölcsességének, türelmének és jó taktikai érzékének köszönhetően pedig minden téren érvényesíteni tudta elképzeléseit. Ez eleinte nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis Bismarck – konzervatív politikusként – olyan időszakban vette át a kormányrudat, amikor a törvényhozásban a liberálisok képviselték a többséget, emellett pedig a szocialisták is mindinkább előretörtek. A zseniális politikus aztán úgy fordította a maga javára ezt a kedvezőtlen helyzetet, hogy – az „oszd meg és uralkodj” elvének megfelelően – 1862 során szövetségre lépett a baloldali mozgalom vezérével, Ferdinand Lassalle-lal, a vasbértörvény szellemi atyjával, aki később jelentős szerepet játszott az általános választójog 1866-os bevezetésében.

Bismarck hasonló módon keverte a kártyákat a külpolitikában is, ahol legfőbb célja Németország egyesítése volt, ennek sikeres megvalósítását azonban kezdetben Ausztria vezető szerepe és az európai nagyhatalmak ellenérdekei egyaránt meggátolták. A miniszterelnök ezért a német egység nagy művét a Habsburgok nemzetközi elszigetelésével indította meg: 1863-ban segítséget nyújtott II. Sándor orosz cárnak (ur. 1855-1881) a lengyel felkelés leverésében, jó kapcsolatot épített ki III. Napóleon (ur. 1852-1870) Franciaországával és az olasz egység megvalósítására törekvő II. Viktor Emánuellel (ur. 1849-1878), miközben a rivális Ausztria gyengeségeit is kitapasztalhatta a Dánia ellen – közösen – vívott 1864-es háború során. Az 1866-os esztendőre a politikus elérte, hogy az európai nagyhatalmak baráti vagy semleges viszonyban álljanak Poroszországgal, a megfelelő pillanatban pedig háborút provokált ki Béccsel.

Az Északnémet Szövetség megalapítása és az osztrák uralom alatt álló Holstein megszállása után Ferenc József (ur. 1848-1916) végül maga indított háborút a poroszok ellen, amit I. Vilmos királysága aztán a lehető legkedvezőbb körülmények között – olasz támogatással, francia és orosz semlegesség mellett – vívhatott meg. Az összecsapás 1866 nyarán, a königgrätzi csata nyomán elsöprő porosz győzelmet hozott, így aztán Bismarck sikeresen felülkerekedett legnagyobb riválisán. A politikus a későbbiekben ugyanezt a „receptet” alkalmazta Franciaország ellen is, ennek megfelelően aztán III. Napóleon az olasz-porosz közeledés, a brit semlegesség és a Habsburg Birodalom válsága miatt teljesen elszigetelődött. Hároméves diplomáciai előkészítés után Bismarck végül a spanyol trón betöltése körül támadt konfliktust használta fel egy újabb háború kiprovokálásához, mely az 1870-es sedani porosz győzelemmel és a Francia Császárság összeomlásával végződött. Helmuth von Moltke csapatai ezt követően bevonultak Párizsba, és 1871. január 18-án, a versailles-i palota tükörtermében kikiáltottak egy másik császárságot, melynek trónjára I. Vilmos ülhetett fel.

A német egyesítés nagy művének befejezése után Bismarck módszerei és elvei változatlanok maradtak, csupán szövetségesei változtak meg. A központosított császárság kancellárja ugyanis 1871 után a liberálisokkal lépett szövetségre, és egyfelől Kulturkampfot hirdetett a túlságosan befolyásosnak talált katolikus egyház ellen, másfelől pedig visszaszorította – illegalitásba száműzte – a szerinte forradalommal fenyegető szocialista mozgalmat. A kétfrontos küzdelem aztán Németország modernizációban is komoly szerepet játszott: az egyházi befolyás korlátozásával egy időben Bismarck bevezette a polgári házasság és anyakönyvezés intézményét, a baloldali szervezeteket pedig azzal is gyengítette, hogy megvalósította számos követelésüket, így a nyugdíjrendszer alapjainak lerakása mellett időskori, betegség- és baleset-biztosítást is bevezetett. A bismarcki „jóléti állam” intézkedéseinek anyagi fedezetét egyébként szintén a Vaskancellár zsenialitása teremtette meg, ugyanis a politikus az 1873-as világválság után az addigi szabadkereskedelmi doktrína helyett védővámok segítségével próbálta meg fellendíteni a gazdaságot. Bismarck irányváltásának aztán nem csak a szociális reformok finanszírozásában volt szerepe, de ahhoz is döntően hozzájárult, hogy Németország a századfordulóra felzárkózott a legjelentősebb gazdasági nagyhatalmak mögé.

A Vaskancellár hasonló sikereket tudott felmutatni a hatalmi politika terén is, ahol a Német Császárság egyesítése után elsősorban a kivívott eredmények megőrzésére koncentrált. Bismarck ennek érdekében 1873-ban szövetségre lépett az Osztrák–Magyar Monarchiával és Oroszországgal, majd miután II. Sándor cár Franciaország felé orientálódott, a Monarchiával és Olaszországgal közösen – 1882-re – megszervezte a hármas szövetséget, az első világháborús központi hatalmak katonai tömbjének alapját. A kancellár fő célja az Elzász-Lotaringiát elveszítő Franciaország revánstörekvéseinek elfojtása volt, amit jellemzően nem háborúval, hanem Párizs teljes elszigetelésével ért el. Bismarck a külpolitikában mindvégig Németország európai pozíciót tartotta fontosnak, ezzel összefüggésben pedig hosszú ideig gátat vetett a német gyarmatosító törekvéseknek: ahogy ő mondta, nem akart ahhoz az – általa lenézett – lengyel nemeshez hasonlítani, aki ing nélkül veszi magára a bundát. A Vaskancellár egészen az 1880-as évekig ellenállt a birodalmi gazdasági körök nyomásának, és a későbbiekben is csak olyan területekre – például a mai Pápua Új-Guineára, Togóra, és egyes csendes-óceáni szigetekre – jelentette be Németország igényét, melyekkel nem kockáztatta országa diplomáciai kapcsolatait.

Bismarck helyzete aztán I. Vilmos 1888-ban bekövetkező halálával gyökeresen megváltozott, ugyanis a – 99 napig uralkodó, halálos beteg III. Frigyes (ur. 1888) után – trónra kerülő II. Vilmos (ur. 1888-1918) ambíciói nyomán akarata egyre kevésbé érvényesült. Az új, energikus császár a Vaskancellár módszereivel szemben az agresszív érdekérvényesítés híve volt, ennek következtében pedig két éven belül össze is veszett a tehetséges politikussal. Az idős kormányfő ezért 1890 márciusában lemondott pozíciójáról, és élete hátralévő nyolc évét – II. Vilmostól kapott – lauenburgi birtokán élte le, ahonnan számos alkalommal figyelmeztette az uralkodót politikája veszélyeire. Bismarck, minden idők egyik legnagyobb formátumú német politikusa aztán utóbb a jóslás terén is tehetségesnek bizonyult, ugyanis Vilmos agresszivitása később valóban egységfrontba terelte a rivális nagyhatalmakat, és egy vesztes világháborúba sodorta a birodalmat.