rubicon
back-button Vissza
1862. szeptember 24.

Bismarckot nevezik ki Poroszország miniszterelnökének

Szerző: Tarján M. Tamás

„Jéna [ti. Napóleon jénai győzelme a poroszok felett] húsz évvel Nagy Frigyes után következett be; ha a dolgok így mennek tovább, a halálom után húsz évvel is hasonló katasztrófa jön majd.” (Otto von Bismarck)

1862. szeptember 24-én nevezte ki I. Vilmos porosz uralkodó (ur. 1861-1888) miniszterelnöknek Otto von Bismarckot, akinek 28 éves kormányzása alatt a királyságból a világ egyik vezető nagyhatalma lett. A Bismarck-érában Poroszország sikeresen megvalósította a kisnémet egységet, a születő birodalom pedig szintén a „Vaskancellár” zsenialitásának köszönhette, hogy a századfordulóra gazdasági, katonai és diplomáciai téren is hegemóniát épített ki a kontinentális Európában.

A Vaskancellár imágójához ugyan már nehezen illik, de tény, hogy az 1815-ös születésű Bismarck fiatalkorában szónoki tehetsége mellett párbajozó szenvedélyével és szerelmi viszonyaival is felhívta magára a figyelmet, ez a két tényező pedig gyakran karrierjét is negatívan befolyásolta. A hivatalnoki pályán elinduló politikus a harmincas évek derekán éppen egy nőügye miatt hagyta el állását, hogy aztán az 1848-as forradalmak idején mint az ókonzervatívok egyik legtehetségesebb szónoka térjen vissza a politikába. Bár Bismarck 1848-ban nem volt tagja a IV. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1840-1861) által összehívott frankfurti birodalmi parlamentnek, Berlinben indított lapjával a forradalom, a liberális eszmék és a német egyesítés ellenfeleinek zászlóvivője lett.

Az olvasó bizonyára meglepődik azon, hogy 1848–49 során Bismarck éppen az egyesülő Németország ellen agitált, ennek azonban nagyon is racionális oka volt: nevezetesen az, hogy az országegyesítés a Habsburg-dinasztia, tehát Ausztria főségével valósult volna meg. A Vaskancellár osztrákellenes nézetei aztán végigkísérték a következő két évtizedet; Bismarck 1851 után ennek megfelelően politizált a szövetségi parlamentben, majd szentpétervári követsége alatt is ezt az irányvonalat képviselte. Az ötvenes évek végére aztán a későbbi kancellár lett a porosz konzervatívok vezéregyénisége, I. Vilmos pedig többször is felajánlotta neki a miniszterelnöki széket, mivel gátat akart szabni a liberálisok előretörésének. Bismarck csak úgy volt hajlandó elvállalni a kormányfői posztot, ha mellé a külügyminiszteri széket is megkapja, amitől Vilmos eleinte húzódozott, ám 1862. szeptember 24-én – nem sokkal azután, hogy párizsi nagykövetnek nevezte ki a

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.