Abraham Lincoln elnök beiktatása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Elégedetlen honfitársaim, nem az én kezemben, hanem a tiétekben nyugszik a polgárháború sorsdöntő kérdése. A kormányzat nem fog rátok támadni. Nem tudtok konfliktust kezdeni anélkül, hogy ti lennétek az agresszorok. Nem esküdtetek fel a kormányzat elpusztítására, míg nekem le kell tennem a legünnepélyesebb esküt, hogy megőrzöm és megvédem azt.”
(Részlet Abraham Lincoln 1861. március 4-i beiktatási beszédéből)

1861. március 4-én tartották Abraham Lincoln amerikai elnök beiktatását, akinek hatalomba lépése után alig egy hónappal véres polgárháború robbant ki az Unió és a déli államok által létrehozott Konföderáció között.

Bár Abraham Lincolnt az amerikai történészek az Egyesült Államok három legjelentősebb elnöke között tartják számon, életútját egyáltalán nem a „George Washington-féle modell” alapján kell elképzelnünk, hiszen Lincoln nagyon hosszú utat tett meg, mire a nagypolitika élvonalába került. Az elnök édesapja egy Kentuckyban élő tehetős, ám eléggé műveletlen földbirtokos volt, aki egy birtokvita következtében az 1810-es években Indianába, majd 1830-ban Illinois-ba költözött át. Abraham Lincoln tehát fiatalkorát az akkor még „vadnyugatnak” számító Középnyugaton, vadászattal, favágással és egyéb, a pionírokra jellemző munkával töltötte. A politikus csupán 18 hónapig járt iskolába, ám autodidakta módon a későbbi években széles körű tudást és műveltséget szerzett.

Lincoln 22 esztendős korában, 1831-ben aztán megelégelte édesapja vándor életmódját, és úgy döntött, önálló életet kezd: a Mississippi folyó partján fekvő New Salemben telepedett le, ahol először egy kereskedő szolgálatába szegődött, majd révészként és bolttulajdonosként próbálta biztosítani megélhetését. A későbbi elnök az illinois-i milícia tagjaként részt vett az 1832-ben vívott, Fekete Sólyom szauk törzsfőnökről elnevezett háborúban, amiért később Iowában földbirtokot kapott. Lincoln az 1830-as években megházasodott, másodszori próbálkozásra bekerült Illinois állam törvényhozásába, 1837-ben pedig megnyitotta springfieldi ügyvédi irodáját, mely a későbbi elnök autodidakta tanulmányai ellenére igen sikeresen működött.

Lincoln – családi hagyományai folytán is – kezdettől fogva a rabszolgaság eltörlése és a földdel nem rendelkező fehér férfiak szavazati jogának megadása érdekében szállt síkra, hosszú ideig azonban nem tudott kiemelkedni az ismeretlenségből. A későbbi elnök 1847-ben képviselőházi tagságot nyert Washingtonban, ezután pedig alsóházi küldöttként ellenezte a Mexikó ellen vívott háborút és az 1854-ben meghozott Kansas-Nebraska-törvényt is. Lincoln hamarosan szövetségi szinten is az abolicionista – rabszolgaság-ellenes – mozgalom vezérszónoka lett, Július-ban azonban így is elbukott a szenátusi választásokon Stephen A. Douglasszal szemben. A Republikánus Párton belül a politikus így is megőrizte pozícióját, hiszen Lincoln hozta létre a párt illinois-i alszervezetét, később pedig őt indították az 1860. évi elnökválasztáson.

A férfinak sok szempontból szerencséje volt, ugyanis a Demokrata Párton belül több jelölt is „ringbe szállt”, akik rengeteg szavazatot vontak el egymástól, így republikánus riválisuk könnyű győzelmet arathatott. Mindazonáltal Abraham Lincoln sikere belviszállyal fenyegetett, ugyanis a déli államok határozottan ellenezték egy abolicionista elnök megválasztását; attól tartottak, hogy Washingtonból őket is rákényszerítik majd a rabszolgaság eltörlésére. Ez a kérdés persze nem Lincoln elnökségével került előtérbe: az északi és déli államok viszonya a rabszolgatartás mellett az eltérő gazdaságszerkezet és a különböző termelési viszonyok miatt is mélyponton állt, a feketék kérdése pedig a kansasi John Brown kivégzése (1859) óta napirenden volt.

Abraham Lincoln megválasztása lényegében az utolsó szikra volt, mely robbanást hozott a pattanásig feszült helyzetben: a győztes kihirdetése után, 1860 végén hét déli állam is bejelentette kilépését az Unióból, őket pedig a következő esztendő elején négy másik követte, melyek közösen megalapították az Amerikai Konföderációs Államokat. Lincoln nehéz helyzetben volt, ugyanis egyfelől nem volt hajlandó beleegyezni, hogy a Missouritól délre fekvő államok garanciát kapjanak a rabszolgaság intézményének fenntartására, másfelől viszont meg akarta őrizni az Unió egységét. Az elnök nem ismerte el a Konföderáció kiválását, 1861. március 4-i beiktatásakor azonban mégsem az erőszak, hanem a megbékélés hangján szólt déli honfitársaihoz, és beszédében az egység megtartásának hasznosságát helyezte előtérbe.

Lincoln ügyes taktikusnak bizonyult, ugyanis március 4-i beszéde jelentős szerepet játszott abban, hogy 4 déli állam – Delaware, Maryland, Kentucky, Missouri – lojális maradt az Unióhoz, igaz, az úgynevezett „Felső-Dél” megtartását illetően így sem járt szerencsével. Az elnök igyekezett tárgyalásos úton rendezni a vitás kérdéseket, másfelől viszont keményen ragaszkodott ahhoz, amit programjában lefektetett: bár békére törekedett a rabszolgatartó államokkal, kíméletlen ellenfele volt a rabszolgaságnak, és bár el akarta kerülni a fegyveres összecsapást, nem hátrált meg, miután a Konföderáció megszállta a szövetségi erődöket és fegyverraktárakat.

Lincoln határozottsága azonban minden igyekezete ellenér háborúhoz vezetett: miután a déliek körbezárták Fort Sumter erődjét, az elnök élelmiszert és hadianyagot küldött a támaszpont védőinek, így aztán a Konföderáció csapatai 1861. április 12-én megkezdték az ostromot. Bár az incidens mindössze egy halálos áldozatot követelt, az itteni harcokkal kezdetét vette az Egyesült Államok négyéves polgárháborúja, ahol az északi győzelemben Abraham Lincoln politikusi zsenialitása főszerepet játszott.