Deklarálják az olasz Királyság egyesülését

Szerző: Tarján M. Tamás

1861. március 17-én kiáltották ki az Olasz Királyság létrejöttét, befejezve ezzel Itália egyesítésének első szakaszát.

Az olasz egység terve több évszázada napirenden volt, már Machiavelli is foglalkozott a kérdéssel A fejedelem című művében (1513). A széttagolt félsziget térképét Napóleon rajzolta át döntő módon, létrehozva az Itáliai Királyságot, ami természetesen 1815 után megszűnt létezni. Az 1848-as forradalmak (pl. Palermo, Milánó) központi kérdése is a nemzeti egység volt, a Szárd-Piemonti Királyság két háborúban is sikertelenül küzdött a félsziget északkeleti felére „betolakodó” Habsburg Birodalom ellen.

Az ötvenes évek során Camillo Cavour miniszterelnök más politikát próbált alkalmazni: zsenialitása abban rejlett, hogy kihasználta Piemont javára a nagyhatalmak konfliktusait. Sikerült rábírnia III. Napóleont egy Ausztria elleni háborúra 1859-ben (ekkor foglalták el Milánót a piemontiak), de megnyerte Franciaország jóváhagyását Garibaldi 1860-as akciójához is, mely során párezres felkelő csapat foglalta el Szicíliát és a Nápolyi Királyság területét.

Észak-Itália fejedelemségei 1860-ban önként csatlakoztak Piemonthoz, a Pápai Állam nagy részét pedig éppen azzal az ürüggyel szállták meg, hogy megvédjék Garibaldi egyházellenes felkelőitől. 1861-re Itália északi része Piemont, déli része Garibaldi kezén volt, utóbbi terület március 17-én ismerte el királyának II. Viktor Emánuelt. Egyedül Róma és környéke maradt IX. Pius pápa, és Velence az osztrákok birtokában.

Az új olasz államban ugyanakkor komoly ellentét feszült Cavour és Garibaldi között: a szabadságharcos sohasem tudta megbocsátani a politikusnak, hogy a francia támogatásért odaadta Nizzát és Savoyát. Cavour 1861-ben elhunyt, Garibaldi viszont egyre kezelhetetlenebb lett, következő évben letartóztatták, amikor be akart vonulni Rómába csapataival. Olaszország vezetői inkább Cavour példáját követve akarták megszerezni az igényelt területeket: 1866-ban Poroszországgal együtt indítottak háborút Ausztria ellen, visszaszerezve Velencét. Róma esete nehezebb volt, mert pont a korábbi szövetséges, Franciaország védnöksége alatt állt. III. Napóleon viszont 1870-ben katasztrofális vereséget szenvedett a poroszoktól, az olasz csapatok ekkor bevonulhattak Itália ősi fővárosába.

Camillo Benso di Cavour (1810–1861)

Az ősi grófi család sarjának apja Torino kormányzója volt. Az ifjú Cavour a katonai akadémia elvégzése után sokáig kereste helyét a világban. Belgiumi, párizsi és londoni utazásai során ismerte fel az ipari fejlődés és a parlamentáris monarchia jelentŐségét. Birtokán mintagazdaságot létesített, a szabad kereskedelem elveit terjesztette, s a vasútépítést szorgalmazta.

Előnytelen külseje és gyenge szónoki képességei miatt csak a pótválasztáson jutott be 1848-ban a parlamentbe. 1850-ben Azeglio kormányának földművelési és kereskedelmi minisztere lett, majd megkapta a tengerészeti és a pénzügyminisztériumot is. Hajnali 4-kor kelt, délután 3-ig a minisztériumokban dolgozott, 5-ig a minisztertanácsban időzött, s napi 4-5 órát a képviselŐházban is eltöltött. Kormányfőként is következetes liberális maradt, aki megvetette a diktatúra híveit: „Rendkívüli eszközökkel minden hülye tud kormányozni!” – jelentette ki.

Elképesztő ügyességgel készítette elő a szövetséget Franciaországgal és a konfliktust Ausztriával. Egyaránt mozgósított diplomatákat, forradalmárokat és szépasszonyokat. Amikor a nagyhatalmak közvetítési kísérlete 1859-ben csaknem meghiúsította a háborút, az öngyilkosság gondolata is felmerült benne, de Ausztria elsiette a dolgot, és vállalta az agresszor szerepét. A villafrancai fegyverszünet hallatán tombolt, durván megsértette királyát, s lemondott. 1860 januárjában azonban visszatért a kormány élére, s megkapta a belügyi és a külügyi tárcákat is. Garibaldi sohasem bocsátotta meg neki szülővárosa, Nizza átengedését Franciaországnak, s felszólalt ellene a képviselőházban. Az egységes Olasz Királyság kikiáltása után agyvérzés okozta halálát.