Teleki László öngyilkossága

Szerző: Tarján M. Tamás

„A hon első bölcse, Deák Ferencz, elfogult kebellel mondá ki, hogy ily gyász órában a bölcseségnek nincsen hangja. Az ülés szomorúan feloszlott. És a képviselők, a nagy komoly férfiak, a mint helyeikről fölállva, egymás égő szemeibe tekintenek, nem állhaták tovább az erőszakot, hanem zokogásra fakadva, borultak egymás nyakába, és sírtak, mint apát vesztett gyermek, – és azt szivszakadás volt látni.
A ki érti e szavak súlyát: Teleki László meghalt; az ne szégyenlje könyei hullását, mert bizony nem egy ember, hanem egy ország fájdalmát siratja abban.”
(Vasárnapi Újság, 1861. május 12.)

1861. május 7-ének éjszakáján vetett véget életének gróf Teleki László, a szabadságharc leverése utáni emigráció egyik legjelentősebb alakja, az 1861-es országgyűlés Határozati Pártjának vezére. A politikus, akinek holttestét másnap reggel találták meg a család Szervita téri palotájában, valószínűleg a politikai küzdelmek lelki megpróbáltatásai miatt hajtotta végre tragikus tettét.

A gróf 1811 februárjában, Teleki László Somogy vármegyei főispáni helytartó gyermekeként látta meg a napvilágot. A politikus édesapja korán meghalt, így bátyja, Teleki József – későbbi történetíró –, illetve Erőss Sándor gondoskodott neveltetéséről, majd 1828-tól a sárospataki református kollégiumban tanult. Teleki ezután a pesti egyetemre felvételizett, és a Helytartótanács, illetve az Udvari Kancellária segédfogalmazójaként dolgozott, mígnem 1833-ben nyugat-európai körutazásra indult. A következő esztendők során a fiatalember megfordult a berlini egyetemen, bejárta Németországot és Angliát, majd két esztendőt töltött Párizsban, ahol Victor Hugóval is megismerkedhetett. Teleki László az 1837-38. évi erdélyi országgyűlésen, Fogaras vármegye követeként kapcsolódott be a kor politikai küzdelmeibe, majd a következő években a pozsonyi diéta főrendi házának ellenzéki vezérszónoka lett. A fiatal politikus oroszlánrészt vállalt a nemesség sérelmi feliratainak elkészítésében, felszólalt Kossuth és Wesselényi jogtalan bebörtönzése ellen, és az ortodox felekezet egyenjogúsítása érdekében is harcba szállt.

Ezekben az években Teleki szépírói ambíciókat is dédelgetett: 1841-ben alkotta meg A kegyenc című szomorújátékát, mely művészi értékét tekintve elmaradt a kortárs tragédiáktól – például Katona József Bánk bánjától –, politikai síkon azonban fontos üzenetet hordozott magában. A főhős, Petronius Maximus (ur. 455) római szenátor, aki III. Valentinianus (ur. 425-455) meggyilkolásával rövid időre megszerezte a császári trónt, egy olyan romlott kort testesített meg, melyet a szerző a metternichi rendszerrel állított párhuzamba. Telekinek szent meggyőződése volt, hogy A kegyenc Rómájához hasonlóan a kamarilla által kormányzott birodalom is elbukik majd, aminek megelőzése érdekében a liberális program megvalósítását sürgette. Teleki László, aki 1844-től a Védegylet alelnökeként, majd a Nemzeti Kör és az 1847-ben megszülető Ellenzéki Kör elnökeként a reformellenzék meghatározó alakjává vált, elsősorban a „haladó” erők egyesítését, illetve a közteherviselés, a kötelező örökváltság bevezetését, a népképviseleti országgyűlés felállítását és a felelős magyar minisztérium megalakítását sürgette.

Az 1848. április 11-én szentesített törvények részben valóra váltották Teleki László várakozásait, ám a gróf a későbbiekben mégis ellenzékbe vonult, és gyakran bírálta a Batthyány-kormány Béccsel szembeni engedékeny magatartását. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy az első felelős magyar miniszterelnök 1848 augusztusában Párizsba küldte Telekit nagykövetnek, aki később szerteágazó kapcsolatokat épített ki a francia politikai elittel és a Habsburg Birodalom népeinek emigráns szervezeteivel, ám soha nem akkreditálták, vagyis – osztrák nyomásra – nem ismerték el Magyarország szuverenitását. A gróf 1848–49 során hiába próbált támogatást szerezni a szabadságharc ügyének, ám így is rengeteget tett azért, hogy az európai közvélemény reálisabb képet kapjon a magyarság céljairól és helyzetéről; 1849 májusában például röpiratot jelentetett meg az orosz intervencióval kapcsolatban, majd újságcikkben taglalta a Batthyány Lajos elleni eljárás igazságtalanságát.

A távollétében halálra ítélt Teleki László mindazonáltal 1851-től háttérbe szorult, ugyanis a Kütahyából Angliába utazó Kossuth egyértelműen kinyilvánította, hogy ő akarja átvenni a szabadságmozgalom irányítását. Az egykori nagykövet nem értett egyet ezzel a törekvéssel, de nem akart viszályt az emigráción belül, ezért a következő éveket javarészt Svájcban, illetve Brüsszelben, Jósika Miklós bárónál töltötte, és csak 1859-ben, a Magyar Nemzeti Igazgatóság felállításakor tért vissza a politikába. A Kossuth, Klapka és Teleki vezette párizsi szervezetben a gróf a magyarországi támogatókkal való kapcsolattartásért felelt, 1860-ban azonban könnyelműsége folytán osztrák fogságába került.

Teleki vesztét Orczy István báró özvegyéhez, Lipthay Augusztához fűződő viszonya okozta, akit vélhetően már a szabadságharc időszakától gyengéd szálak kötöttek a grófhoz. A szerelmesek 1860 végén Drezdában, a Habsburgokkal kiváló kapcsolatot ápoló Szászország fővárosában terveztek találkozót, az éber királyi hatóságok azonban őrizetbe vették Telekit, és – a nemzetközi felháborodás ellenére – kiadták őt Bécs számára. 1860 decemberében az emigráns grófot néhány napra börtönbe vetették, majd Ferenc József (ur. 1848-1916) azzal a feltétellel engedte őt szabadon, hogy a továbbiakban felhagy a Habsburg-ellenes összeesküvések támogatásával, és egy időre visszavonul a politikától. Telekinek az utóbbi ígéretet végül csak részben sikerült megtartania, ugyanis 1861 januárjában Pesten hősként fogadták őt, és népszerűsége egy időre még Deák Ferencét is elhomályosította. Mindeközben persze a politikai viszonyok is gyökeresen megváltoztak, hiszen Ferenc József kiadta a februári pátenst, majd összehívta a pesti országgyűlést, hogy az delegáltakat válasszon az összbirodalmi parlamentbe.

Az ismét nyilvánossá váló politikai küzdelmekben Teleki László az emigráció radikális álláspontját képviselte, tehát a ’48-as állapotokat tekintette kiindulópontnak, és ezek rovására elutasított bármiféle alkut Ausztriával. Mindezt kiválóan mutatja, hogy Deák Ferenc Felirati Pártjával szemben Teleki a Határozati Pártba tömörítette híveit, mely Ferenc József királyságát még csak elvi alapon sem volt hajlandó elfogadni; ezzel együtt azonban a gróf saját párttársainál is jóval radikálisabban gondolkodott, ami utóbb komoly konfliktusforrásnak bizonyult. Deákhoz hasonlóan Tisza Kálmán, Podmaniczky Frigyes és Almásy Pál, tehát a Határozati Párt legjelentősebb politikusainak köre is a Béccsel való kompromisszumban látott perspektívát, ami döntő szerepet játszhatott Teleki László mentális állapotának romlásában. A tragédia előtt egy nappal alvezérei például arra kényszerítették a grófot, hogy – módosításokkal ugyan, de – fogadja el a Felirati Párt javaslatát.

Így érkezett el 1861. május 7-ének éjjele, amikor Teleki László úgy döntött, hogy véget vet életének. A politikus egy nappal az első országgyűlési vita előtt lőtte főbe magát, így később elterjedt a hír, hogy a radikális álláspontot képviselő grófot valójában „Bécs ügynökei” gyilkolták meg, erre azonban ezidáig senki sem szolgált bizonyítékokkal. Bár tény, hogy a rendőrségi jegyzőkönyveket utóbb meghamisították, és a tanúk vallomása is komoly ellentmondásokat tartalmazott, a rejtély hátterében valószínűleg az állt, hogy a Határozati Párt alvezérei igyekeztek elterelni magukról a felelősséget az összeroppanó gróf halála miatt. Ezzel magyarázható, hogy a hamisítók elsősorban azt próbálták elfedni, hogy Tisza Kálmán 1861. május 7-én este négy órát töltött a Szervita téri palotában; nyilvánvaló, hogy nem a későbbi miniszterelnök ölte meg Teleki Lászlót, a köztük lezajló esetleges vita azonban szerepet játszhatott abban, hogy a párttársaiból kiábránduló gróf az éjszaka során az öngyilkosságot választotta.