Ferenc József kiadja a februári pátenst

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mi, első Ferencz József, Isten kegyelméből Ausztria Császára, stb. stb. […] miniszteri tanácsunk meghallgatása után kinyilatkoztatjuk, rendeljük és hirdetjük
I. A birodalmi képviseletre hivatott birodalmi tanács összetételét s a számára 1860-diki október 20-diki diplománkban fenntartott közreműködési jogát a törvényhozásban, illetőleg jóváhagyjuk a mellékelt birodalomképviseleti törvényt, s azt ezennel összes királyságainkra és tartományainkra nézve állami alaptörvény erejével ruházzuk fel.
II. Magyar-, horvát- és tótországi királyságainkra, valamint erdélyi nagyfejedelemségünkre vonatkozólag az előbbi országos alkotmányok visszaállítását szándékolván, említett diplománkhoz s a benne megállapított határokhoz képest 1860-dik év október 20-diki kézirataink által a kellő intézkedéseket már megtettük.”
(Részlet az 1861. évi februári pátensből)

1861. február 26-án adta ki Ferenc József császár (ur. 1848-1916) az úgynevezett februári pátenst, melyben még egyszer, utoljára kísérletet tett a Habsburg Birodalom központosítására

Miután a III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) támogatását élvező piemontiak 1859-ben súlyos vereséget mértek Ausztriára – és megszerezték Lombardiát –, nyilvánvalóvá vált, hogy Ferenc József abszolutisztikus kísérlete kudarcot vallott. Túl azon, hogy a Bach-korszak besúgóhálózata, titkosrendőrsége és hatalmas bürokráciája elviselhetetlen terheket rótt a Habsburg Birodalomra, a katonai vereségek a rendszer tekintélyét is megrendítették. Ferenc József engedni kényszerült, ám konzervatív jelleméhez híven igyekezett a lehető legkevesebbet hátrálni. Az uralkodó első „ajánlata” az 1860 őszén kiadott októberi diploma volt, melyben egyfelől ígéretet tett az alkotmányos kormányzás intézményrendszerének felállítására, másfelől viszont meg akarta őrizni az összbirodalmi egységet.

Ferenc József ugyan alkotmányt „ajándékozott” népeinek, és számos tekintetben visszaállította a hagyományos autonóm intézményeket – Magyarországon is újjáalakult például a Helytartótanács és a kancellária –, a lényeges kérdésekben azonban magának és a bécsi Birodalmi Tanácsnak tartotta fenn a döntés jogát, ahova a tartományi gyűlések – és a magyar országgyűlés – delegálhattak tagokat. A tervezet szerint a külügy és a hadügy terén Ferenc József korlátlan befolyása érvényesült, a pénzügyek pedig a Birodalmi Tanács asztalára kerültek volna, vagyis az októberi diploma sok szempontból csupán látszatengedmény volt az uralkodó részéről

Ennek következtében a diploma kiadása után rövid időn belül széles körű társadalmi ellenállás bontakozott ki, amiben az 1848-as áprilisi törvényekkel elnyert szuverenitást visszakövetelő magyar elit bizonyult a legjelentősebb erőnek. Heteken belül kiderült, hogy az 1860 októberében kiadott tervezet erőszak nélkül nem valósulhat meg, ezért Ferenc József egy újabb kísérletet tett, ami 1861. február 26-i pátensében öltött konkrét formát. A császári rendelet lényegében az októberi diplomán alapult, azonban annyiban mégis eltért az előző dokumentumtól, hogy a Birodalmi Tanács mellett létrehozott egy közös törvényhozó szervet, a kétkamarás birodalmi parlamentet, melynek alsóházában számarányuktól függően képviseltethették magukat az egyes tartományok.

A 343 helyből Magyarország 85, Erdély 26, Horvát-Szlavónország pedig 9 mandátumra pályázhatott, ami kedvezőnek tűnhet, ám a valóságban a közös parlament jogköre meglehetősen korlátozott volt. A februári pátens – az októberi diplomához hasonlóan – Ferenc József számára tartotta fenn a döntés jogát a hadügy, a külügy és a költségvetés kérdéseiben, vagyis az uralkodó ismét arra törekedett, hogy a lehető legtöbbet mutasson és közben minél kevesebbet adjon

Bizonyára nem lepi meg az olvasót, hogy a február 26-i rendelet az októberi diplomához hasonló fogadtatásban részesült Magyarországon: Ferenc József összehívta ugyan a pesti országgyűlést, hogy az megválassza delegáltjait a birodalmi parlamentbe, az ülésszak fő kérdése azonban mégis az lett, hogy a magyarok miként utasítsák el a császár rendeletét. Miként azt a Deák Ferenc-féle Húsvéti cikket megelőző osztrák publicisztika is sérelmezte, a hazai politikai elit nem volt hajlandó feláldozni a nemzet szuverenitását a központosítás oltárán, igaz, Bécs ígérgetése és taktikázása miatt egyáltalán nem tűnt a korrekt tárgyalópartner mintaképének.

A februári pátens a Habsburg Birodalom számos tartományának és nemzetiségének komoly engedményt jelentett, Magyarország számára azonban egyértelmű visszalépés volt, így aztán Ferenc József centralizációs kísérlete felemásan valósult meg: létrejött a bécsi parlament és a Birodalmi Tanács, hazánk részvétele nélkül azonban a rendszer bukásra volt ítélve. A császár Schmerling belügyminiszter kinevezésével, a provizóriummal gyakorlatilag az időre bízta a döntést a magyarok ügyében, miután pedig Ausztria 1866-ban, Poroszország ellen újabb tekintélyromboló vereséget szenvedett, a mérleg nyelve a kiegyezés, a dualista átalakulás felé billent.