Kirobban az amerikai polgárháború

Szerző: Tarján M. Tamás

„Déli felebarátaink szomorú dolgot cselekedtek: fellázadtak, megtámadták apjuk házát és hű testvéreiket. Ezért meg kell bűnhődjenek, és vissza kell térítenünk őket, de e kötelességtől megszakad a szívem.”
(Robert Anderson őrnagy)

1861. április 12-én, Fort Sumter erődjének ostromával vette kezdetét az amerikai polgárháború, amely konfliktus négy év alatt összesen 620 ezer ember életét követelte, de végül az Egyesült Államok integritásának megmaradásához vezetett.

Bár szinte közhelyszámba megy, hogy az amerikai polgárháború kirobbanásában a rabszolgaság intézményével kapcsolatos vita játszotta a főszerepet, annak előzményeként még számos más tényezőt is fel kell sorolnunk, melyek elválaszthatatlanok egymástól. A konfliktus ugyanis abból eredt, hogy a 19. század közepére nyilvánvalóvá vált Észak és Dél eltérő fejlődése: míg a későbbi Unió államainak termőföldjén kisbirtokos farmerek gazdálkodtak, a Konföderációt rabszolgákkal műveltetett ültetvények jellemezték, ami természetesen szorosan összefüggött azzal, hogy hol milyen növényeket termesztettek. A déli területek elsősorban nyersanyagforrásként kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe – az itteni nagybirtokok biztosították például a dohányt és a gyapotot –, ez azonban a villámgyorsan iparosodó Északkal szemben komoly hátrányt jelentett. A különbség az urbanizáció, a népesedés és a bevándorlás tekintetében is megmutatkozott, vagyis Dél az évtizedek során egyre jobban elmaradt az északi színvonaltól, és ezzel párhuzamosan mind többet veszített politikai súlyából.

A verseny az Egyesült Államok terjeszkedése során jelent meg legfeltűnőbben, hiszen az új államok megalakulásukkor szembekerültek azzal a dilemmával, hogy a liberális északi, vagy a rabszolgatartó déli modellt kövessék. A későbbi Konföderáció államai ekkor még nem attól féltek, hogy az Északon megerősödő abolicionista mozgalom náluk is felszámolja a rabszolgaságot, hanem attól, hogy szerepük jelentéktelenné válik a szövetségen belül. A kérdést ideiglenesen az 1820-as Missouri-kompromisszum rendezte, mely elrendelte, hogy a belépő tagok közül egy az északi, egy pedig a déli modellt kövesse, az egyensúly azonban csak 1854-ig maradt meg: ebben az évben ugyanis Kansas és Nebraska is az utóbbi csoporthoz csatlakozott.

A két rabszolgatartó állam megalakulása élénk tiltakozást váltott ki Északon, az ellentéteket pedig tovább fokozta a felszabadulása érdekében pereskedő Dred Scott ügye, majd John Brown kivégzése, aki 1859-ben a rabszolgák szabadságáért vállalta a halált. A pattanásig feszült helyzetben a déliek már Július-ban felvetették egy önálló konföderáció gondolatát, ez a tervezet pedig egyre népszerűbbé vált, miután az 1860. évi elnökválasztáson az abolicionista mozgalom egyik legfőbb alakja, Abraham Lincoln tűnt a legesélyesebb jelöltnek. Számos déli állam azzal fenyegetőzött, hogy Lincoln megválasztása esetén kilép a szövetségből, a politikus november 6-i győzelme után pedig többen be is váltották ígéretüket. 1860. december 20-án Dél-Karolina kinyilvánította elszakadását az Egyesült Államoktól, majd a következő hat hétben 5 másik állam – Mississippi, Florida, Alabama, Georgia és Louisiana – is követte példáját. A szakadárok 1861 februárjában új államszövetséget hoztak létre Amerikai Konföderációs Államok néven, mely külön alkotmányt léptetett életbe, és Jefferson Davis személyében saját elnököt is választott. Lincoln beiktatása után, 1861 márciusában aztán – hetedikként – Texas is kilépett az Unióból.

Megalakulását követően a Konföderáció felszólította az Uniót, hogy ürítse ki a területén található katonai létesítményeket, a leköszönő James Buchanan elnök azonban nem ismerte el a déli államok elszakadását, ezért elutasította a kérést. Az evakuálás körül kialakuló vita végül a két államszövetség határán, Fort Sumter erődjénél eredményezett robbanást, ahol gyakorlatilag Dél-Karolina kiválása óta farkasszemet néztek egymással az északi és a déli erők. A Charlestoni-öbölben található erődítmény parancsnoka, Robert Anderson őrnagy már 1860 decemberében felkészült a fegyveres összecsapásra, Fort Sumtert pedig hamarosan ostromgyűrűbe is fogták a Konföderáció csapatai. Buchanan elnök – utódjához hasonlóan – el akarta kerülni a polgárháborút, ezért január 9-én egy civil hajó, a Star of the West segítségével próbált ellátmányt küldeni Andersonék számára, a déliek tüzérsége azonban visszavonulásra kényszerítette a gőzöst. A Konföderáció február 15-én úgy döntött, hogy mindenáron elfoglalja az erődöt, áprilisban pedig ultimátumban követelte az Unió csapatainak távozását. Lincoln újfent elutasította a déliek kérését, ezért 1861. április 12-én Beauregard tábornok tűz alá vette Fort Sumtert, és 34 órán belül kapitulációra kényszerítette Andersont.

Fort Sumter bombázása végül egyik fél részéről sem követelt áldozatot, április 14-én, az őrség elvonulásakor azonban ketten is életüket veszítették egy véletlen robbanásban. Bár az ostrom idején sikerült elkerülni a komolyabb vérontást, a konfliktus mindkét fél számára ürügyet teremtett a háborúhoz: Lincoln hamarosan utasítást adott 75 000 önkéntes besorozására, ezzel egy időben pedig a további négy állammal – Észak-Karolina, Virginia, Tennessee és Arkansas – bővülő Konföderációban is elrendelték a mozgósítást. Az Unió még ekkor sem számított komoly ellenállásra a déliek részéről, az 1861. július 21-én, Bull Runnál megvívott csata azonban már jelezte, hogy az Egyesült Államok belépett történetének legvéresebb háborújába.