Vissza
„A láthatatlan halál”
21 perc olvasás1860. október 20.
Az októberi diploma kiadása
Szerző: Tarján M. Tamás
„I. Azon jog, törvényeket hozni, változtatni és megszüntetni, Általunk és utódaink által ezentul csupán a törvényesen egybegyült országgyülések és illetőleg a birodalmi tanács közrehatásával fog gyakoroltatni, mely utóbbihoz az országgyülések általunk meghatározott számu tagokat küldendnek.”
(Részlet az októberi diplomából)
1860. október 20-án adta ki Ferenc József osztrák császár (ur. 1848–1916) az októberi diploma néven ismert rendeletet, mely – jelentős megszorításokkal – alkotmányos kormányformát vezetett be a Habsburg Birodalom – és benne Magyarország – területén. Az uralkodó abban bízott, hogy a diplomában foglalt engedmények segítségével orvosolhatja az Ausztriát megbénító válságot, alattvalói megelégedéséhez fűzött reményeiben azonban néhány hónapon belül csalódnia kellett.
A neoabszolutista kísérlet és annak bukása
Miután Ferenc József 1849 nyarára sikeresen elfojtotta a nyugati tartományokban a forradalmak lángját, és –orosz támogatással – a magyar szabadságharcot is leverte, úgy határozott, hogy a jövőben abszolutisztikus módszerekkel kormányoz tovább. A császár az 1851 végén kiadott szilveszteri pátensig bezárólag fokozatosan felszámolta az 1848–49 során megteremtett alkotmányos viszonyokat, és egy szigorúan központosított „új Ausztriát” igyekezett létrehozni, melyben a bürokrácia, a hadsereg és a titkosrendőrség jelentette a hatalom legfőbb támaszát.
Ferenc József abszolutista állameszménye meglehetősen anakronisztikusnak hatott a 19. század közepén, az uralkodó azonban nem a régi rend konzerválására, hanem felülről kikényszerített reformok bevezetésére használta fel hatalmát. Ennek megfelelően Magyarországon az Alexander Bach belügyminiszterről elnevezett érában sor került a jobbágyfelszabadítás gyakorlati kivitelezésére és a hivatalviselés jogának kiterjesztésére, hazánkban is érvénybe lépett az osztrák polgári törvénykönyv és iskolareform, a belső vámhatárok eltörlése pedig ugyancsak az „elnyomó modernizáció” politikáját tükrözte. Ez a stratégia a felzárkóztatás mellett egyúttal az „új Ausztria” központosításának célját is szolgálta.
Mindazonáltal a neoabszolutista kísérlet hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyult, ugyanis a politikai nyilvánosság elnyomására szolgáló titkosrendőrség, a túlméretezett hivatalnokrendszer és a hadsereg költségei felemésztették Bécs anyagi erőforrásait. A bukást a császár szerencsétlen külpolitikája is siettette: miután Ausztria a krími háborúban (1853–56) semleges magatartásával látványosan cserbenhagyta a magyar szabadságharc leverésében korábban segédkező Oroszországot, erős szövetséges nélkül maradt az európai porondon. Ez az elszigeteltség azzal fenyegetett, hogy Ferenc József birodalma akár nagyhatalmi státusát is elveszítheti, ami a francia–piemonti szövetségtől 1859-ben elszenvedett – Lombardia elcsatolását eredményező – háborús vereséggel látszólag egy karnyújtásnyira került.
Kényszerű reformok előtt
Mivel sem a győztes koalíció feje, III. Napóleon francia császár (ur. 1852–1870), sem a német egységtörekvések tekintetében riválisnak számító Poroszország nem kívánta megsemmisíteni a Habsburg államalakulatot – ez ugyanis felborította volna az európai hatalmi egyensúlyt –, diplomáciai csatornákon keresztül komoly nyomást gyakoroltak Ferenc Józsefre az alkotmányos reformok érdekében. Hasonló aktivitás jellemezte a bécsi pénzügyi köröket is, melyek az osztrák állam által felhalmozott adósságok visszafizetését egy parlamentáris rendszerben látták volna biztosítottnak. A neoabszolutista kormányzás feladását diktálta a józan ész is, hiszen a császár háborús kudarca felbátorította az 1848–49 során levert forradalmakkal szimpatizáló alattvalóit, köztük a magyarokat is.
Ferenc József láthatóan felismerte a küszöbön álló veszélyt, ugyanis a villafrancai fegyverszünet megkötése után menesztette Alexander Bachot, és kiáltványt adott ki, melyben ígéretet tett a közigazgatás és a törvényhozás korszerűsítésére. A „tettek mezején” ugyanakkor az uralkodó igen lassan haladt előre: a következő esztendő során folytatott politikájának lényegét úgy összegezhetjük, hogy igyekezett a lehető legkevesebb engedmény árán orvosolni a válságot. Miután az új belügyminiszter, Agenor Go³uchowski és a bizalmas tanácsadói pozícióba emelkedő Windisch-Grätz herceg – az osztrák hadak 1848. évi főparancsnoka – meggyőzte Ferenc Józsefet, hogy a krízis megoldásának kulcsa a magyarok „megbékítése” lehet, 1860 tavaszán több olyan intézkedés született, mely enyhülésre utalt.
A császár mindenekelőtt elmozdította a „kemény kéz” politikájához ragaszkodó – az 1860. március 15-i pesti tüntetést vérbe fojtó – Albrecht főherceget a magyarországi katonai főkormányzói székből, áprilisban ígéretet tett a régi vármegyei közigazgatás „korszerűsített formában történő” helyreállítására, májusban pedig eltörölte a protestánsokat sújtó 1859. évi pátenst. Ferenc József már 1860 tavaszán kinyilvánította azon szándékát, hogy összehívja a magyar országgyűlést. Ezzel egy időben a császár Ausztriában folytatott politikája is egy alkotmányos fordulat közeledtét jelezte: májusban kibővített hatáskörrel ruházta fel a Birodalmi Tanácsot – Reichsratot –, a bécsi kormány pedig tárgyalásokat kezdett a tartományi képviseleti rendszer kialakításáról.
A konzervatívok diadala
Ferenc József a birodalom átszervezését – részben tanácsadói útmutatása nyomán, részben értékrendjéből fakadóan – 1860-ban a konzervatív arisztokraták programja alapján kívánta végrehajtani, akik az „új Ausztriát” azonos státusszal rendelkező tartományok föderációjaként képzelték el. Ebben a rendszerben Magyarország betagolódott volna az osztrák provinciák sorába, és korábbi szuverén jogainak nagy részét – pl. az adók és az újoncok megszavazása – a pesti országgyűlés helyett a birodalmi törvényhozás birtokolta volna. Az 1860-ban „helyzetbe hozott” konzervatívok javaslataikat – memorandumok formájában – már a neoabszolutizmus időszakában az uralkodó elé bocsátották: e program képviselői között komoly befolyással rendelkeztek a magyar arisztokraták – pl. Dessewffy Emil, Apponyi György és Szécsen Antal –, akik később az októberi diploma megszövegezésében is főszerepet játszottak.
A császár szándékait ugyanakkor jól mutatja, hogy az 1860. október 20-án kiadott rendelet sok tekintetben még a konzervatívok elképzelésein is „finomított.” A diploma által bevezetett alkotmányosság sokkal inkább a látszatot szolgálta, ugyanis a külügyek és a hadügyek változatlanul Ferenc József kizárólagos befolyása alatt maradtak, a pénzügyi kérdésekben pedig a Birodalmi Tanács mindössze közreműködési – és nem határozati – joggal rendelkezett. A kinevezett miniszterek egyedül az uralkodónak tartoztak felelősséggel. Ezzel együtt a rendelet dualista viszonyokat teremtett abból a szempontból, hogy Magyarországon – az 1848-as törvények mellőzésével – a forradalom előtti intézményrendszert – tehát az Magyar Udvari Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a vármegyéket – állította helyre.
A kompromisszumkísérlet kudarca
Ferenc Józsefnek ugyanakkor rövid időn belül le kellett számolnia azzal az illúzióval, hogy a hazánkban tömegtámogatást nélkülöző konzervatív arisztokrata párt programjával – tehát az októberi diplomával – sikerül megbékítenie magyar alattvalóit. A politikai nyilvánosság és a vármegyék helyreállítása éppen azt eredményezte, hogy 1860 őszétől ezernyi fórumról intéztek támadást a császár „’48-as alapot” és a hagyományos szuverenitást csorbító intézkedései ellen, melyeket ő maga nagylelkű gesztusként értékelt. A kudarc logikus következmény volt annak tükrében, hogy a magyar közvélemény többsége a teljes függetlenség után vágyott, és az 1859. évi osztrák háborús vereség után abban reménykedett, hogy az emigrációban élő Kossuth Lajos hamarosan Garibaldi csapatai élén tér majd vissza Magyarországra. Ferenc Józsefnek a mérsékeltebb politikusokban is csalódnia kellett: az 1860 decemberében audienciára hívott Deák Ferenc is amellett érvelt, hogy az uralkodónak további engedményeket kell tennie.
A császár a magyar reakciók láttán már 1860 decemberében arra a döntésre jutott, hogy feladja a konzervatív arisztokrácia programját. Erre utalt Anton Schmerling államminiszteri kinevezése, aki a politikai életben közismerten a – központosítást támogató – német liberális polgárság képviselője volt. A váltást ugyanakkor egy ideig még elfedték Ferenc József ellentmondásos intézkedései: az uralkodó egyfelől visszacsatolta a Muraköz és a Vajdaság területét Magyarországhoz, és felkérte a vármegyéket az országgyűlés előkészítésére, másfelől pedig fenyegető hangvételű levélben utasította ugyanezeket a törvényhatóságokat a „tűrhetetlen provokációk”, azaz a diploma elleni tiltakozások beszüntetésére.
A fordulatot, miszerint a császár a kudarc után eltérő stratégiával próbálja meg konszolidálni birodalmát, az 1861. február 26-i pátens tette nyilvánvalóvá. Ferenc József – a magyarok megbékítése helyett – e rendelet kiadása után már a német polgárság támogatásával kísérelte meg a Habsburg államalakulat újjászervezését.
„I. Azon jog, törvényeket hozni, változtatni és megszüntetni, Általunk és utódaink által ezentul csupán a törvényesen egybegyült országgyülések és illetőleg a birodalmi tanács közrehatásával fog gyakoroltatni, mely utóbbihoz az országgyülések általunk meghatározott számu tagokat küldendnek.”
(Részlet az októberi diplomából)
1860. október 20-án adta ki Ferenc József osztrák császár (ur. 1848–1916) az októberi diploma néven ismert rendeletet, mely – jelentős megszorításokkal – alkotmányos kormányformát vezetett be a Habsburg Birodalom – és benne Magyarország – területén. Az uralkodó abban bízott, hogy a diplomában foglalt engedmények segítségével orvosolhatja az Ausztriát megbénító válságot, alattvalói megelégedéséhez fűzött reményeiben azonban néhány hónapon belül csalódnia kellett.
A neoabszolutista kísérlet és annak bukása
Miután Ferenc József 1849 nyarára sikeresen elfojtotta a nyugati tartományokban a forradalmak lángját, és –orosz támogatással – a magyar szabadságharcot is leverte, úgy határozott, hogy a jövőben abszolutisztikus módszerekkel kormányoz tovább. A császár az 1851 végén kiadott szilveszteri pátensig bezárólag fokozatosan felszámolta az 1848–49 során megteremtett alkotmányos viszonyokat, és egy szigorúan központosított „új Ausztriát” igyekezett létrehozni, melyben a bürokrácia, a hadsereg és a titkosrendőrség jelentette a hatalom legfőbb támaszát.
Ferenc József abszolutista állameszménye meglehetősen anakronisztikusnak hatott a 19. század közepén, az uralkodó azonban nem a régi rend konzerválására, hanem felülről kikényszerített reformok bevezetésére használta fel hatalmát. Ennek megfelelően Magyarországon az Alexander Bach belügyminiszterről elnevezett érában sor került a jobbágyfelszabadítás gyakorlati kivitelezésére és a hivatalviselés jogának kiterjesztésére, hazánkban is érvénybe lépett az osztrák polgári törvénykönyv és iskolareform, a belső vámhatárok eltörlése pedig ugyancsak az „elnyomó modernizáció” politikáját tükrözte. Ez a stratégia a felzárkóztatás mellett egyúttal az „új Ausztria” központosításának célját is szolgálta.
Mindazonáltal a neoabszolutista kísérlet hosszú távon fenntarthatatlannak bizonyult, ugyanis a politikai nyilvánosság elnyomására szolgáló titkosrendőrség, a túlméretezett hivatalnokrendszer és a hadsereg költségei felemésztették Bécs anyagi erőforrásait. A bukást a császár szerencsétlen külpolitikája is siettette: miután Ausztria a krími háborúban (1853–56) semleges magatartásával látványosan cserbenhagyta a magyar szabadságharc leverésében korábban segédkező Oroszországot, erős szövetséges nélkül maradt az európai porondon. Ez az elszigeteltség azzal fenyegetett, hogy Ferenc József birodalma akár nagyhatalmi státusát is elveszítheti, ami a francia–piemonti szövetségtől 1859-ben elszenvedett – Lombardia elcsatolását eredményező – háborús vereséggel látszólag egy karnyújtásnyira került.
Kényszerű reformok előtt
Mivel sem a győztes koalíció feje, III. Napóleon francia császár (ur. 1852–1870), sem a német egységtörekvések tekintetében riválisnak számító Poroszország nem kívánta megsemmisíteni a Habsburg államalakulatot – ez ugyanis felborította volna az európai hatalmi egyensúlyt –, diplomáciai csatornákon keresztül komoly nyomást gyakoroltak Ferenc Józsefre az alkotmányos reformok érdekében. Hasonló aktivitás jellemezte a bécsi pénzügyi köröket is, melyek az osztrák állam által felhalmozott adósságok visszafizetését egy parlamentáris rendszerben látták volna biztosítottnak. A neoabszolutista kormányzás feladását diktálta a józan ész is, hiszen a császár háborús kudarca felbátorította az 1848–49 során levert forradalmakkal szimpatizáló alattvalóit, köztük a magyarokat is.
Ferenc József láthatóan felismerte a küszöbön álló veszélyt, ugyanis a villafrancai fegyverszünet megkötése után menesztette Alexander Bachot, és kiáltványt adott ki, melyben ígéretet tett a közigazgatás és a törvényhozás korszerűsítésére. A „tettek mezején” ugyanakkor az uralkodó igen lassan haladt előre: a következő esztendő során folytatott politikájának lényegét úgy összegezhetjük, hogy igyekezett a lehető legkevesebb engedmény árán orvosolni a válságot. Miután az új belügyminiszter, Agenor Go³uchowski és a bizalmas tanácsadói pozícióba emelkedő Windisch-Grätz herceg – az osztrák hadak 1848. évi főparancsnoka – meggyőzte Ferenc Józsefet, hogy a krízis megoldásának kulcsa a magyarok „megbékítése” lehet, 1860 tavaszán több olyan intézkedés született, mely enyhülésre utalt.
A császár mindenekelőtt elmozdította a „kemény kéz” politikájához ragaszkodó – az 1860. március 15-i pesti tüntetést vérbe fojtó – Albrecht főherceget a magyarországi katonai főkormányzói székből, áprilisban ígéretet tett a régi vármegyei közigazgatás „korszerűsített formában történő” helyreállítására, májusban pedig eltörölte a protestánsokat sújtó 1859. évi pátenst. Ferenc József már 1860 tavaszán kinyilvánította azon szándékát, hogy összehívja a magyar országgyűlést. Ezzel egy időben a császár Ausztriában folytatott politikája is egy alkotmányos fordulat közeledtét jelezte: májusban kibővített hatáskörrel ruházta fel a Birodalmi Tanácsot – Reichsratot –, a bécsi kormány pedig tárgyalásokat kezdett a tartományi képviseleti rendszer kialakításáról.
A konzervatívok diadala
Ferenc József a birodalom átszervezését – részben tanácsadói útmutatása nyomán, részben értékrendjéből fakadóan – 1860-ban a konzervatív arisztokraták programja alapján kívánta végrehajtani, akik az „új Ausztriát” azonos státusszal rendelkező tartományok föderációjaként képzelték el. Ebben a rendszerben Magyarország betagolódott volna az osztrák provinciák sorába, és korábbi szuverén jogainak nagy részét – pl. az adók és az újoncok megszavazása – a pesti országgyűlés helyett a birodalmi törvényhozás birtokolta volna. Az 1860-ban „helyzetbe hozott” konzervatívok javaslataikat – memorandumok formájában – már a neoabszolutizmus időszakában az uralkodó elé bocsátották: e program képviselői között komoly befolyással rendelkeztek a magyar arisztokraták – pl. Dessewffy Emil, Apponyi György és Szécsen Antal –, akik később az októberi diploma megszövegezésében is főszerepet játszottak.
A császár szándékait ugyanakkor jól mutatja, hogy az 1860. október 20-án kiadott rendelet sok tekintetben még a konzervatívok elképzelésein is „finomított.” A diploma által bevezetett alkotmányosság sokkal inkább a látszatot szolgálta, ugyanis a külügyek és a hadügyek változatlanul Ferenc József kizárólagos befolyása alatt maradtak, a pénzügyi kérdésekben pedig a Birodalmi Tanács mindössze közreműködési – és nem határozati – joggal rendelkezett. A kinevezett miniszterek egyedül az uralkodónak tartoztak felelősséggel. Ezzel együtt a rendelet dualista viszonyokat teremtett abból a szempontból, hogy Magyarországon – az 1848-as törvények mellőzésével – a forradalom előtti intézményrendszert – tehát az Magyar Udvari Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a vármegyéket – állította helyre.
A kompromisszumkísérlet kudarca
Ferenc Józsefnek ugyanakkor rövid időn belül le kellett számolnia azzal az illúzióval, hogy a hazánkban tömegtámogatást nélkülöző konzervatív arisztokrata párt programjával – tehát az októberi diplomával – sikerül megbékítenie magyar alattvalóit. A politikai nyilvánosság és a vármegyék helyreállítása éppen azt eredményezte, hogy 1860 őszétől ezernyi fórumról intéztek támadást a császár „’48-as alapot” és a hagyományos szuverenitást csorbító intézkedései ellen, melyeket ő maga nagylelkű gesztusként értékelt. A kudarc logikus következmény volt annak tükrében, hogy a magyar közvélemény többsége a teljes függetlenség után vágyott, és az 1859. évi osztrák háborús vereség után abban reménykedett, hogy az emigrációban élő Kossuth Lajos hamarosan Garibaldi csapatai élén tér majd vissza Magyarországra. Ferenc Józsefnek a mérsékeltebb politikusokban is csalódnia kellett: az 1860 decemberében audienciára hívott Deák Ferenc is amellett érvelt, hogy az uralkodónak további engedményeket kell tennie.
A császár a magyar reakciók láttán már 1860 decemberében arra a döntésre jutott, hogy feladja a konzervatív arisztokrácia programját. Erre utalt Anton Schmerling államminiszteri kinevezése, aki a politikai életben közismerten a – központosítást támogató – német liberális polgárság képviselője volt. A váltást ugyanakkor egy ideig még elfedték Ferenc József ellentmondásos intézkedései: az uralkodó egyfelől visszacsatolta a Muraköz és a Vajdaság területét Magyarországhoz, és felkérte a vármegyéket az országgyűlés előkészítésére, másfelől pedig fenyegető hangvételű levélben utasította ugyanezeket a törvényhatóságokat a „tűrhetetlen provokációk”, azaz a diploma elleni tiltakozások beszüntetésére.
A fordulatot, miszerint a császár a kudarc után eltérő stratégiával próbálja meg konszolidálni birodalmát, az 1861. február 26-i pátens tette nyilvánvalóvá. Ferenc József – a magyarok megbékítése helyett – e rendelet kiadása után már a német polgárság támogatásával kísérelte meg a Habsburg államalakulat újjászervezését.
