Garibaldi vörösingesei partra szállnak Marsalánál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Letörött a bécsi torony gombja, / Ihatnék a Garibaldi lova. /
Szaladj, kislány, hozzál neki vizet, / Garibaldi a csatába siet.”
(Részlet egy korabeli Kossuth-nótából)

1860. május 11-én szállt partra a szicíliai Marsalánál Giuseppe Garibaldi ezer vörösinges katonájával, amely expedíció eredményeként néhány hónapon belül összeomlott a Bourbonok Nápoly-Szicíliai Királysága, és Olaszország egyesítése karnyújtásnyira került. 

Az olasz egység megteremtésére törekvő Szárd-Piemonti Királyság – Franciaország pártfogásával – 1859 tavaszán hadat üzent az Észak-Itáliát befolyása alatt tartó Habsburg Birodalomnak. A háború III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) támogatásának köszönhetően gyors sikereket hozott II. Viktor Emánuel (1849-1878) országának, Párizsban azonban néhány hónap múltán úgy ítélték meg, hogy a súlyos véráldozatokat követelő és előreláthatólag kockázatos hadműveleteket tartogató háború már nem kecsegtet kellő haszonnal a császárság számára, így Villafrancában – szövetségese megkérdezése nélkül – Franciaország fegyverszünetet kötött Ausztriával. Ennek eredményeként 1859 novemberében Piemont békére kényszerült, amely váratlan fordulat – annak fényében, hogy Camillo Benso di Cavour miniszterelnök és II. Viktor Emánuel Nizzáról és Savoyáról is lemondott III. Napóleon támogatása fejében – elégedetlenséggel töltötte el a Risorgimento híveit – így Garibaldit is –, és önálló akciókra sarkallta őket. Ezek a szervezkedések egy ponton túl összeütközésbe kerültek Cavour elképzeléseivel, ugyanis a miniszterelnök – reálpolitikusként – a nagyhatalmak támogatásával, vagy azok semlegessége mellett vélte megvalósíthatónak Olaszország egyesítését, a szabadságharcosok azonban keveset törődtek a diplomácia fortélyaival. 

Egy felkelés kirobbantására – történelméből is eredően – Szicília jelentette a legkedvezőbb terepet.  1860 áprilisában már alapból zavargások kezdődtek a szigeten, a helyiek fellépése Garibaldit gyakorlatilag kész helyzet elé állította. A vörösingesek két hajója – a Piemonte és a Lombardo – 1860. május 5-én, Genova közelében kifutott a tengerre. A szabadságharcosok hat nappal később, Marsalánál érték el Szicíliát, és – brit hadihajók segítő manővereinek köszönhetően – sikeres partraszállást hajtottak végre. Garibaldi mintegy ezer katonájával – I Mille – készült szembeszállni a Nápoly-Szicíliai Királyság sokkal nagyobb haderejével. Az olasz szabadsághős expediciójában négy magyar légiós – Türr István, Goldberg Antal, Tüköry Lajos és Lajoski Vencel – is részt vett.

Bár a Marsalánál partra szálló maroknyi sereg a sziget lakosságától jelentős segítséget kapott, így is állandó túlerő ellen kellett harcolniuk. Garibaldi ennek ellenére fényes diadalt aratott előbb a calatafimi (1860. május 15.) csatában, majd rá közel két hétre (május 27.)  a seregével be is tört Palermóba. A segítségnélkül maradt nápolyi sereg június 6-án kapitulált. Garibaldi távlati tervei az óvatosságra törekvő Cavourt is tiltakozásra késztették, a miniszterelnök ugyanis attól tartott, hogy a dél-itáliai partraszállásra készülő vörösingesek közbeavatkozásra sarkallják a nagyhatalmakat; ezenkívül Torinóban amiatt is aggódtak, hogy a villámgyors sikerek a republikánus hangadók túlsúlyához vezetnek majd a vörösingesek körében. A miniszterelnök ezen okokból kifolyólag többször is megtiltotta a magát szicíliai diktátorrá nyilvánító hadvezérnek, hogy átkeljen a Messinai-szoroson, Garibaldi azonban semmibe vette Cavour utasítását.

A szárazföldre való átkelés végül nem igazolta a piemonti miniszterelnök félelmeit, a nagyhatalmak ugyanis tétlenül szemlélték, ahogy II. Ferenc „maradék” országa is a vörösingesek kezére kerül. Garibaldi szeptember 7-én Nápolyt is hatalmába kerítette, október 1-én pedig döntő vereséget mért a nápolyi seregre a Volturno-folyó mellett vívott csatába. A fiatal király a megerősített Gaetába vonult vissza, ahol többszöri felszólítás ellenére is megtagadta a lemondást, a történelem azonban túllépett személyén. Október 21-én a korábbi Nápoly-Szicíliai Királyság népszavazással csatlakozott Piemonthoz, mely így már a velencei „várnégyszöget” és Róma környékét kivéve az egész Itáliai-félszigetet magába foglalta. Garibaldi és II. Viktor Emánuel híres teanói találkozóján (1860. október 26.) tehát a vörösingesek vezére joggal titulálta urát „Olaszország királyának”, mely elnevezés 1861 márciusától hivatalossá is vált. 

A marsalai partraszállás és a „vörösingesek” küzdelme az olasz és – a hadműveletekben részt vevő emigránsok révén – a magyar történelemben egyaránt dicsőséges hadjáratként maradt meg. Igaz, e harcokat a valóságban számtalan konfliktus és ellentét árnyalta, ennek ellenére Garibaldi és katonáinak hősiessége kétségkívül döntő szerepet játszott a Risorgimento művének beteljesítésében.