Forinyák Géza joghallgató temetése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Megbánta néhány. Egy nem bánhatá meg:
Szegény Forinyák, ő elvérezett;
A tréfa árát éltével adá meg;
Vakot vetett a sors s ő elveszett;
Halálát fegyver nem bosszulhatá meg,
őrizze meg nevét emlékezet:
Egy mult időnek lett vég áldozatja,
Nem, mint hivők, jövőnk első halottja.”
(Arany László: A délibábok hőse)

1860. április 4-én helyezték végső nyugalomra a Kerepesi temetőben Forinyák Géza joghallgatót, március 15-e vértanúját, aki két nappal korábban halt bele az ünnepi tüntetésen szerzett sérülésébe. A gyászszertartás, ahol több mint ötvenezer ember jelent meg, néma demonstráció volt a neoabszolutizmus önkényuralma ellen.

Bár napjainkban március 15-ét az egyik legjelentősebb magyar nemzeti ünnepként tartjuk számon, ez nem volt mindig így: a pesti forradalom kitörésének évfordulóját például csak 1927-ben vették fel a „piros betűs ünnepek” sorába – előtte április 11-én, az áprilisi törvények szentesítésének napján tartották a hivatalos megemlékezéseket –, a szocialista érában, 1951-ben pedig március idusa visszakerült a munkanapok közé. E neves nap jelentőségéről egyébként a szabadságharc résztvevői sem gondolkodtak egységesen, amit kiválóan megmutat, hogy az 1849. március 15-én tartott ünnepségek kapcsán Kossuth Lajos „kis pesti lármaként” jellemezte a forradalmat. Ennek ellenére a köztudatban mégis kiemelkedő jelentőséggel bírt ez a nap, ugyanis a szabadságharc leverése után a legtöbben március 15-én emlékeztek meg az elesett honvédekről és a megtorlás áldozatairól.

A gyászünnep persze nem lehetett nyilvános, hiszen a neoabszolutista Bach-rendszer már-már hisztérikusan üldözött mindent, ami 1848-ra emlékeztetett: túl azon, hogy a honvéd zászlók, a szabadságharc hőseit ábrázoló képek és a Kossuth-bankók birtoklása szigorú megtorlást vont maga után, Bécs paranoiájából eredően még a kalap- és szakálldivatot is igyekezett megszabni. Március 15-e tehát az önkényuralom alatt a csendes emlékezés napja volt, egészen addig, míg az 1860. évi diáktüntetés és egy 20 esztendős joghallgató, Forinyák Géza halála nyomán az ünnep új jelleget nem nyert.

Az események alakulásában persze jóval nagyobb erők munkálkodtak, mint amilyeneket a pesti patríciuscsaládból származó mártír fiatalember mozgatni tudott volna. 1860. március 15-e előtt alapvetően az teremtett új helyzetet, hogy Ausztria 1859 nyarán Solferino mellett döntő vereséget szenvedett a III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) által támogatott Piemonttól, és kénytelen volt lemondani Lombardiáról. A kudarc nyomán egy pillanat alatt felszínre kerültek a Habsburg Birodalom gyengeségei, az uralkodó tekintélyvesztése következtében pedig az elégedetlenek is egyre bátrabban tettek tanúságot kényszerből elnyomott hazafias érzéseikről. Ezzel magyarázható, hogy 1860. március 15-én mintegy 500 pesti egyetemista és iparoslegény megemlékezést szervezett az 1848-as hősök tiszteletére, melyet aztán a rektor határozott tiltása ellenére is megtartottak.

A fiatalok a Belvárosi plébániatemplomban, majd a ferences rendi templomban is megpróbáltak gyászmisét mondatni a szabadságharc mártírjaiért, de mivel mindkét helyen a hatóságok ellenállásába ütköztek, végül a Kálvin téri református templomban gyűltek össze. A hazafias dalokat éneklő legények innen a ferencvárosi temető felé indultak volna tovább, ám szuronyok állták az útjukat, ezért a megemlékezés hamarosan a Kerepesi temetőnél folytatódott. A demonstrálókat természetesen ott is katonák fogadták, akik előbb felszólították a fiatalokat a távozásra, majd tüzet nyitottak a tömegre. A lövések több embert megsebesítettek, az áldozatok egyike, Forinyák Géza számára pedig az incidens végzetesnek is bizonyult. A joghallgatót a térdén találta el egy lövedék, vérvesztesége miatt azonban olyannyira legyengült, hogy két és fél hét szenvedés után, április 2-án, bele is halt sebébe.

Forinyák Gézát két nappal később, 1860. április 4-én helyezték végső nyugalomra a március 15-i incidens színhelyén, a Kerepesi temetőben. A mindössze 20 esztendős joghallgató temetésén addig soha nem látott tömeg gyűlt össze: becslések szerint Pest-Buda minden második polgára megjelent a gyászszertartáson, vagyis körülbelül 50 000 ember kísérte utolsó útján a mártír fiatalembert. A Vasárnapi Újság tudósítása szerint már délután 2 órakor több ezer tüntető várakozott a Nádor utcában, a 4-kor induló gyászmenet pedig végeláthatatlanul kígyózott a város utcáin. A felvonulás békés és csendes volt, ám a több tízezer gyászoló hallgatása minden szónál világosabban fejezte ki a császári önkénnyel és az értelmetlen vérontással szembeni ellenszenvet és elutasítást.

Jóllehet, korábbi erőszakos fellépésével a karhatalom megpróbálta elrettenteni a polgárokat a tüntetésektől, Forinyák Géza meggyilkolásával valójában teljesen ellentétes hatást ért el: míg március 15-én csak egy elszigetelt csoport vonult utcára a Habsburg önkény ellen, addig április 4-én már a korszak legjelentősebb tömegdemonstrációját tartották meg, a fiatalember mártírhalála pedig a következő évekre is összekapcsolta a rendszer ellenségeit. Sokan éppen ezért úgy vélik, Forinyák Géza szerencsétlen sorsa is szerepet játszhatott abban, hogy Ferenc József (ur. 1867-1916) 1860-ban feladta a neoabszolutizmus módszereit, és az októberi diplomával, majd a februári pátenssel félig alkotmányos úton próbálta megvalósítani összbirodalmi álmait.

Forinyák Géza mártírhalála a következő években sem merült feledésbe: a pesti fiatalok március 15-én és november 1-jén is összegyűltek sírjánál, Barabás Miklós litográfiája nyomán pedig arcképe is elterjedt a fővárosiak körében. Jóllehet, Forinyák a maga 20 életévével nem hasonlítható az 1848-49-es szabadságharc nagy alakjaihoz, mártíromságával mégis hozzájárult a neoabszolutista rendszer bukásához; halála újabb összetartó kapocs volt a március 15-ét ünneplő magyar nemzet számára, ezért megérdemli, hogy ezen a napon mi is megemlékezzünk róla.