Joshua A. Norton az Egyesült Államok császárává kiáltja ki magát

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az Egyesült Államok polgárainak önkéntes kérésére és kívánságára én, Joshua Norton […] ezen Egyesült Államok császárává kiáltom ki magamat; és e rám ruházott hatalomnál fogva arra utasítom és rendelem az Unió különböző államainak képviselőit, hogy február elsején gyűljenek össze e városhangversenytermében…”
(Részlet „Norton császár” 1859. szeptember 17-i kiáltványából)

1859. szeptember 17-én kiáltotta ki magát az Egyesült Államok császárává Joshua A. Norton, egy csődbe ment San Franciscó-i vállalkozó, aki egészen 1880-ban bekövetkező haláláig békében „uralkodhatott” a kaliforniai városban.

Az észak-amerikai ország mindmáig egyetlen uralkodója 1819 körül, egy kereskedőcsalád fiaként látta meg a napvilágot Nagy-Britanniában. „Norton császár” még kisgyermek volt, amikor szülei Fokvárosba tették át székhelyüket, így a férfi Dél-Afrikában nevelkedett, és egészen édesapja haláláig a fekete kontinensen maradt. Norton 1849-ben, 40 000 dolláros örökséggel érkezett meg az Egyesült Államok nyugati partvidékére, ahol telekspekulációval gyorsan megsokszorozta vagyonát, ám egy balszerencsés üzleti vállalkozás miatt hamarosan mindenét elveszítette. Ebben az időszakban Kínát hatalmas éhínség sújtotta, aminek eredményeként a távol-keleti ország beszüntette a rizs exportját, és a gabonafajta ára az egekbe szökött.

Norton úgy gondolta, a maga javára fordíthatja ezt a szerencsétlenséget, és perui termelőktől több mint 90 000 tonna rizst rendelt, ám rajta kívül még számos vállalkozó igyekezett kiaknázni az éhínség piaci hatásait, így a nagy üzlet füstbe ment. Mire a kereskedő szállítmánya megérkezett San Francisco kikötőjébe, a gabonaféle ára visszazuhant az eredeti szintre, a több tízezer dolláros kár pedig felemésztette Norton vagyonát. A férfi évekig tartó pereskedésbe kezdett azért, hogy visszaszerezze a pénzét, ám a kaliforniai bíróság Július-ra elutasította keresetét. A kereskedő ekkor elhagyta a várost, ahová egy esztendővel később már önjelölt császárként tért vissza.

Norton, akinek lelkét minden bizonnyal megtörte az elszenvedett anyagi csőd, 1859. szeptember 17-én, a San Francisco Bulletinben jelentette be trónra lépését, majd az amerikai császári cím mellé hamarosan a „Mexikó védnöke” titulust is felvette. A deklaráció komolytalanságát mutatja, hogy „I. Nortonról” a fent említett újság a humoros hírek között tudósított, a város polgárai azonban hamarosan meggyőződhettek arról, hogy a február 1-jére nemzetgyűlést szervező férfi elkötelezett szándéka mellett. Az egykori kereskedő néhány hónap után rendeletet adott ki a kongresszus fegyveres feloszlatásáról, felszólította a keresztény egyházakat császári címe elismerésére, majd – 1869-ben – a Republikánus és a Demokrata Pártot is betiltotta, kemény hangú pátenseinek azonban nem sok foganatja volt.

A fent említett dekrétumok ellenére Norton sohasem törekedett a hatalom erőszakos megszerzésére: kiadványainak java része hóbortjaival állt kapcsolatban – 1872-ben például megtiltotta, hogy San Francisco polgárai „Frisco” névvel illessék városukat –, vagy a „császár” személyes boldogulását igyekezett biztosítani, az igazság kedvéért azonban el kell mondanunk, hogy a férfi olykor aktuálpolitikai kérdésekben is igyekezett latba vetni „uralkodói tekintélyét.” Norton elítélte például az abolicionisták kansasi vezérének, John Brownnak a meggyilkolását, véget akart vetni az amerikai polgárháborúnak, és számos rendeletet adott ki a vallási és etnikai feszültségek megszüntetése érdekében. Az önjelölt császár az Egyesült Államokat sújtó gazdasági válság idején egy alkalommal személyesen akadályozta meg, hogy a San Franciscó-i tüntető tömeg a kínaiak által lakott városrészre támadjon.

Jóllehet, „I. Norton” uralmát egyetlen politikus sem támogatta, és a férfit a San Franciscó-iak többsége is elmebetegnek tartotta, közéleti szerepvállalásainak köszönhetően a „császár” valódi tekintélyre tett szert a kaliforniai városban. A kereskedő, aki 1859-ben néhány dollárral a zsebében tért vissza, „alattvalói” jóvoltából két évtizeden át fényűző öltözékekben reprezentálhatta magát, a legjobb éttermekbe járhatott és külön díszpáholyból élvezhette a színházi előadásokat. Norton a különcségek terén látszólag nem ismert határokat: az 1860-as évek elejétől gondozásba vett két kóbor kutyát, akiket később fejedelmi külsőségek között temettetett el – az egyik állat, Bummer számára Mark Twain írt nekrológot –, saját bankókat nyomtatott adósságai rendezésére, és nemesi címeket osztogatott jótevőinek.

Az „uralkodó” népszerűségét mutatja, hogy 1867-ban egy Armand Barbier nevű túlbuzgó rendőrbiztos erőszakkal pszichiátriai kezelésre akarta vinni őt, ám a San Franciscó-iak tiltakozására Patrick Crowley rendőrfőnök kénytelen volt szabadon engedni a férfit, majd nyilvánosan bocsánatot kérni az incidensért. I. Norton nagylelkűen „császári kegyelemben” részesítette az őt inzultáló hatósági személyeket, és ettől fogva haláláig zavartalanul uralkodhatott a kaliforniai városban. Az évek során persze számos fantáziadús elmélet látott napvilágot a híres különc személyével és valódi tevékenységével kapcsolatban: többen tudni vélték, hogy Norton III. Napóleon francia császár (ur. 1852-1870) gyermeke, aki valójában dúskál a földi javakban, csupán ily módon biztosítja inkognitóját. Mások azt híresztelték, hogy az „uralkodó” feleségül kérte Viktória angol királynőt (ur. 1837-1901), és II. Péter brazil császár (ur. 1831-1889) segítségével akarja átvenni a hatalmat az Egyesült Államokban. Érdekes módon Norton hagyatékából később számos olyan – a férfi által kreált – távirat került elő, mely ezekkel a pletykákkal állt összefüggésben, tehát a „császár” valószínűleg tényleg elmebetegségben szenvedett.

A köztiszteletben álló „uralkodó” végül 1880. január 8-án, egy hirtelen rosszullét után vesztette életét San Francisco egyik utcáján. Másnap az újságok nekrológjai császárként búcsúztatták el Nortont, a város leggazdagabb polgárai pedig színpompás temetést rendeztek a különc férfi számára, akiről ekkorra már kiderült, hogy „kincstára” csupán pár dolláros vagyont rejtett. A legenda tehát szertefoszlott, „I. Norton császár” viszont így is Kalifornia egyik híres történelmi személyiségévé vált, akinek alakját később Mark Twain és Robert Louis Stevenson is megörökítette, és aki a San Francisco-öböl felett átívelő híd és az alatta húzódó alagút megálmodójaként a modern városfejlesztési tervekre is jelentős hatást gyakorolt.