rubicon
back-button Vissza
1850. július 8.

Haynau leváltása

Szerző: Tarján M. Tamás

1850. július 8-án hívta vissza Ferenc József osztrák császár (ur. 1848-1916) Julius Jakob von Haynau táborszernagyot a Magyarországon állomásozó császári csapatok éléről. Haynau volt az 1848-49-es szabadságharc leverése után a magyar honvédek és polgári lakosság ellen indított megtorlás irányítója, aki tetteivel nem csak hazánkban, de egész Európában gyűlöletessé tette nevét.

Haynau Kassel városában látta meg a napvilágot, IX. Vilmos hessen-kasseli választófejedelem morganatikus – rangon aluli – házasságából született törvénytelen gyermek volt, aki azonban apja után mégis megkaphatta a nemesi család nevét. Fiatalon, már 15 esztendősen a császári hadseregbe állt, ahol egészen a táborszernagyi rangig küzdötte fel magát, miközben elhíresült kegyetlenségéről és önfejűségéről. Az 1849-es megtorlások előtt leghírhedtebb tettét az olaszországi Bresciában hajtotta végre, ahol a város elfoglalása után a sebesült forradalmárokat a betegágyaikon gyilkoltatta meg, míg a nőket nyilvánosan megkorbácsoltatta.

A „bresciai hiéna” ilyen előzmények után, 1849. május 30-án került a lemondását benyújtó Welden helyére, nem titkoltan azzal a céllal, hogy saját módszereivel „tegyen rendet” Magyarországon. Miután I. Miklós cár (ur. 1825-1855) intervenciós seregeket küldött hazánkba Paszkievics főherceg parancsnoksága alatt, Haynau előnyös helyzetbe került abból a szempontból, hogy a honvédek az oroszok ellen mind nagyobb seregtesteket voltak kénytelenek átcsoportosítani. A császáriak így aztán sikeresen nyomták kelet felé a magyar erőket, miközben Haynau bevonulásait rendre vérengzések kísérték.

Bár Welden idejében is szokás volt az egykor császári mundérban szolgáló tisztek haditörvényszék elé állítása, az új főparancsnok tudatosan megalázó és kegyetlen módszereket vezetett be: visszaállította az akasztást, és június során Pozsonyban, majd Győrben már eszerint járt el. Ráadásul a Haynau által levezényelt vérengzések nem csak a katonaságot érintették, hanem gyakran a civil lakosságot is; papokat, lelkészeket, elöljárókat is a halálba küldött, akik – általában minimális jelentőségű – segítséget nyújtottak a szabadságharcosok számára, vagy korábban nyíltan szimpatizáltak a forradalmárokkal.

Haynau 1849. július 1-jén, Győr elfoglalása után kiáltványt adott ki, mellyel már előirányozta a magyar szabadságküzdelem leverése utáni megtorlást: ebben a fővezér minden, 1848. október 3-a után elkövetett, a küzdelemmel összefüggésben álló tettet haditörvényszéki kivizsgálásra rendelt. A császári főparancsnok dühét vélhetően fokozta, hogy a magyar fővezér, Görgey Artúr augusztus 13-án, Világosnál az orosz intervenciós erőknek adta meg magát, aminek jelentése egyértelmű volt. Bár I. Miklós kifejezetten kérte Ferenc Józsefet, hogy bánjon enyhén fellázadt alattvalóival, a fiatal császár éppen fordítva gondolkodott, és Haynau, aki Világos után a Habsburg-Lotharingiai ház megmentőjének szerepében tetszelgett, tökéletesen alkalmasnak bizonyult erre a feladatra.

A szadista táborszernagy feltett szándéka volt, hogy a forradalmi hajlamnak még az írmagját is kiirtja Magyarországról, amit aztán többek között Pozsonyban, Székesfehérváron, az aradi 13 és gróf Batthyány Lajos egykori felelős miniszterelnök esetében meg is mutatott. Ezrek kerültek Kufstein, Theresienstadt vagy Munkács várbörtönébe, miközben augusztus végétől kezdve Haynau Bécs jóvoltából önállósíthatta magát. A véget nem érő vérengzések idővel kellemetlenné váltak Ferenc József számára, ezért az ősz végén már önmérsékletre intette főparancsnokát. Az utolsó kivégzett elítélt Kazinczy Lajos honvédezredes, a híres nyelvújító fia volt, aki október 25-én hunyt el. 1850 januárjában a hadbíróság még további 15 embert végeztetett ki, forradalmi cselekmények vádjával. Haynau egészen 1850. július 8-i leváltásáig teljhatalmú úr volt Magyarországon, így aztán őt érte a megtisztelő feladat, hogy a háború során megrongálódott Lánchidat – felújítása után – végül ő adja át a forgalom számára.

Miután 1867-ben Ferenc Józsefet – a kiegyezés részeként – magyar királlyá koronázták, a megtorlásokban való felelősségét természetesen próbálták minél inkább kisebbíteni, és a vérengzéseket egyedül Haynau számlájára írni. Az azonban több mint valószínű, hogy az uralkodó tisztában volt későbbi főparancsnoka kegyetlenségével, és nem véletlenül jelölte éppen őt erre a feladatra. Az sem véletlen történhetett, hogy augusztus végén Bécs lemondott azon jogáról, hogy felülbírálja Haynau döntéseit. Mindehhez hozzátehetjük, hogy Ferenc József dolgozószobájában egészen haláláig őrzött egy képet, mely az aradi kivégzéseket ábrázolta.

A „bresciai hiéna” tehát valószínűleg bábu volt egy politikai játszmában, feladatát viszont örömmel és fájó alapossággal végezte el, ennek is köszönhető volt, hogy a neoabszolutista Alexander Bach-féle birodalmi kormányzat bevezetése idején már nem volt szükség Magyarországon katonai közigazgatásra. Haynau élete viszont visszahívása után nem alakult valami fényesen, ugyanis véreskezű hóhérként majdnem egész Európában gyűlölték, és külföldi látogatásai alatt sorra érték az atrocitások: kortárs beszámolók szerint felháborodás övezte párizsi és brüsszeli látogatását is, a leghíresebb azonban a londoni eset volt, ahol a sörfőző legények állítólag „Ezt Aradért kapod!” kiáltások közepette verték meg a nyugalmazott táborszernagyot.

Haynau Magyarországon is az egyik leggyűlöltebb történelmi figura lett, az iránta érzett utálat aztán arra sarkallta az uralmát túlélőket, hogy haláláról is legendát gyártsanak: 1853 márciusában Haynau holtan esett össze egy bécsi vendéglőben – ez tény – de a fáma szerint ekkor valójában nem halt meg, csupán szokásos kínzó rohamainak egyike – lásd. Jókai Kőszívű ember fiai című regényében a „fejgörcsök emberét” – érte el, melyek során gyakran elvesztette eszméletét. A történet szerint a táborszernagyot ilyen állapotban, élve kezdték el boncolni, és végül egy, a lüktető agyba vágott szike végzett vele. Mások szerint Haynaut katonai pompával eltemették, majd – lánya kérésére – exhumálták holttestét; a história szerint ekkor véres körömmel, hason fekve találtak rá. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a történetek nélkülöznek minden valós alapot, bár tény, hogy a „bresciai hiéna” rémtetteit követően kevesen maradtak, akik ne kívánták volna, hogy a szörnyű élve temetés históriája mégis igaz legyen.