Báró Wesselényi Miklós halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1850. április 21-én, 51 esztendős korában fejezte be életét báró Wesselényi Miklós erdélyi arisztokrata és földbirtokos, a főrendi ház és a Magyar Tudományos Akadémia tagja, az „árvízi hajós”.

Wesselényi Zsibón született 1798-ban a „zsibói bölény” néven ismert idősebb Wesselényi Miklós fiaként, tizenegy gyermek közül egyedül érte meg a felnőttkort. A fiú örökölte apja erős testalkatát (erre vonatkozott a bölény név), amit az idősebb Miklós rengeteg edzéssel, vadászattal és lovaglással tovább erősített. Zsibón házitanítók okították a jó eszű fiatalembert, aki pályáját már az 1818-as vármegyegyűlésen megkezdte. Három évvel később jó barátjával, gróf Széchenyi Istvánnal Nyugat-Európai körutazásra indult, a franciaországi és angliai tapasztalatok pedig arra késztették Wesselényit, hogy az 1825-27-es magyar országgyűlésen a főrendi ellenzék egyik vezére legyen. Birtokosként is példamutatónak találta a nyugaton tapasztaltakat, ezért birtokain eltörölte a robotot és az úrbéri járadék egy részét, jobbágyait az elsők között szabadította fel, és saját költségén taníttatta őket a modern és jobban jövedelmező mezőgazdasági technikákra.

Wesselényinek a jobbágykérdés rendezésének halaszthatatlanságára vonatkozó érveit fejtette ki A balítéletekről című írása is, melyet a cenzúra miatt Bukarestben és Lipcsében adtak ki, 1833-ban. A báró maga is mezőgazdasági szakember volt, részt vett a magyarországi selyemhernyó-tenyésztés propagálásában is. A gazdálkodás mellett az oktatás és művelődés terén is érdemeket szerzett, elsőként javasolta Magyarországon az óvodarendszer létrehozását, illetve a zilahi gimnázium gondviselőjeként tevékenykedett. Wesselényit 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsába választotta, egy évvel később pedig tiszteletbeli vidékit tagnak nevezte ki. Politikai téren az ellenzéki képviselő neve a reformpárt küzdelmeivel, illetve a diéta sajtónyilvánosságának megteremtésével forrt össze. Kolozsváron nyomdát alapított, ahol kezdetben saját beszédeit és írásait, majd az 1835-36-os erdélyi diétán általa készített naplót is sokszorosította.

Wesselényi már A balítéletekről megírása óta szálka volt a hatalom szemében, de egy vármegyei gyűlésen mondott 1834-es beszéde (ebben bírálta a kormányzatot az úrbéri reform elgáncsolásáért) és a cenzúra megsértése eljárást vont maga után. Wesselényit Estei Ferdinánd erdélyi gubernátor utasítására perbe fogták, és bár a nagy tekintélyű Kölcsey Ferenc képviselte a védelmét, három év börtönre ítélték Buda várában. A per lefolyása idején történt a tragikus 1838. évi pesti árvíz, ahol a báró hősi önfeláldozással, csónakjával mentette ki a szerencsétlen polgárokat a jeges Dunából és a vízben álló épületekből, kiérdemelve ezzel az „árvízi hajós” nevet.

Hőstettei ellenére börtön várt rá, ám szembetegsége miatt három hónap után engedélyt kapott arra, hogy egy sziléziai szanatóriumba utazhasson, ahol 1843-ig kezelték. Hazatérése után Zsibón élt, súlyosbodó szembaja miatt megvakult és egészen 1848-ig nem vett részt az aktív politikában, de a májusi diétán nagy szerepe volt abban, hogy a tartomány kimondta unióját Magyarországgal. Hasonlóan Széchenyihez, Wesselényi sem remélt sok jót a pesti kormány és a bécsi udvar elmérgesedő ellentététől, a várható tragikus események elől ezért újra a sziléziai Gräfeneckbe menekült, ahol felesége, Lux Anna ápolta őt. A báró a szabadságharc leverése után, 1850 tavaszán hunyt el, miközben zsibói birtokára utazott haza a családjával.