A szolnoki ütközet

Szerző: Hermann Róbert

A Délvidék 1849. januári kiürítése után a bánsági és a bácskai magyar csapatok nagy részét a Közép-Tisza mellékére indították. Ezek, a Vécsey Károly vezérőrnagy vezette 6. és a Damjanich János vezérőrnagy vezette 8. hadosztály február végén Cibakháza és Törökszentmiklós között álltak fel. A magyar fővezér, Henryk Dembiñski altábornagy tervében fontos szerep jutott a két hadosztálynak. Feladatuk az volt, hogy Szolnoknál megtámadják az ott található ellenséges hídfőt, s nagy erőkkel előnyomulva, magukra vonják az ellenséges fővezér, Windisch-Grätz figyelmét, mialatt a magyar fősereg az Eger–Gyöngyös–Hatvan–Budapest útvonalon a császáriak oldalába kerül. Ezt a tervet azonban a február 26–27-i kápolnai csata meghiúsította. Ennek ellenére a támadást nem fújták le, így március 5-én megkezdődött a Szolnok elleni bekerítő hadművelet.

A terv az volt, hogy a Damjanich-hadosztály oldalról támadja meg az ellenséget, elvágja a cs. kir. erők Cegléd felé történő visszavonulását, s megpróbálja nekiszorítani őket a Zagyvának. Ezalatt a Vécsey-hadosztály Szanda felől, a Tisza-híd irányából indítja meg a főtámadást a Szolnokkal átellenben lévő hídfő ellen. A terv szerint a támadást Vécseynek kellett kezdenie, hogy magára vonja a cs. kir. csapatok figyelmét, s ezáltal Damjanich számára lehetővé tegye az ellenség esetleges bekerítését. A magyar támadók legalább 12 000 főt és 35 löveget számláltak; ennek az erőnek kb. egynegyede tartozott Vécsey hadoszlopához. Karger dandárja nagyjából 5800 főt és 12 löveget, Ottingeré 1450 főt és 6 löveget számlált.

Damjanich csapatai Cibakházánál átkeltek a Tiszán, majd északnak fordulva észrevétlenül nyomultak előre a Szolnokon lévő, Leopold Karger vezérőrnagy vezette cs. kir. dandár ellen. A magyar csapatok segítségére volt a tájat uraló köd is. Abonyban Franz Ottinger vezérőrnagy dandára állomásozott, s e két sereg együttesen elég erős volt ahhoz, hogy a magyar támadást meghiúsítsa.
Vécsey támadása késett, s reggel 7 óra tájban a szolnoki templomtoronyban lévő ellenséges figyelő észlelte a magyarok közeledtét. Karger ezután riadóztatta csapatait, a vasúton egy mozdonnyal futárt küldött Abonyba Ottinger dandárjához, és segítséget kért tőle. Miután a hídfő felől nem tartott komoly támadástól, itt csak kisebb erőket hagyott, dandárának zömét Szolnoktól délre, a Tisza és a vasútvonal között állította fel.

Damjanich csapatainak balszárnyán a lovasság állt fel, hogy előnyomulva elvágja az ellenség visszavonulási útját Abony felé. Amint a lovasság megérkezett rendeltetési helyére, Damjanich a jobbszárnnyal és a közép csapataival maga is előnyomult. A cs. kir. csapatok fő támaszpontja a vasúti indóház volt, ez előtt állították fel egy hatfontos lovasütegüket. Az üteg tüzet nyitott az előnyomuló 3. honvédzászlóaljra, mire a zászlóaljparancsnok „félre húzódj”-ot vezényelt. A zászlóalj dobosa azonban a reggeli pálinkaosztásnál kétszer állt sorba, s olyannyira feltámadt benne a bátorság, hogy visszakiáltott parancsnokának: „én nem retirálom, én verem sturmot”; mire a zászlóalj szuronyszegezve szemből megrohanta az ágyúkat, amelyek sietve felmozdonyoztak, s elhagyták állásukat. A honvédek ezután benyomultak a városba. Az egyik oszlop a Tisza-híd felé vette útját, és sikerült az itt álló ellenséges katonaságot megakadályoznia annak felgyújtásában. A 9. honvédzászlóalj – megirigyelve a 3. dicsőségét – szemből támadott meg egy ellenséges lovasosztályt, és meg is futamította azt. A rohamok lendülete olyan volt, hogy a cs. kir. gyalogság egy részét a Zagyvának szorították, s tucatnyi ellenséges katona a folyó hullámai között lelte halálát. Időközben a Vécsey-hadosztály is átkelt a Tiszán, s benyomult Szolnokra, lovasságát pedig Damjanich segítségére küldte.

Karger visszavonulását a lovasság fedezte. A 3. (Ferenc József) dragonyosezred négy százada bevárta a lengyel légió dzsidásszázadának rohamát. A dzsidásszázad át is törte a dragonyosok vonalát, azonban ezután érvényesült a túlerő: a dragonyosok gyűrűbe fogták a lengyeleket. Ekkor zúdult rájuk a 2. (Hannover), majd a 3. (Ferdinand d’Este) huszárezredi századok rohama. A dragonyosok ezt a nyomást már nem bírták el: maguk is menekülni kezdtek, s a velük lévő lovasüteget is sorsára hagyták. Ezt – egyetlen löveg kivételével – állítólag a lengyelek fogták el. Más források szerint ugyanazokat a lövegeket az egymást követő alakulatok többször is elfoglalták (ezért szerepelt a magyar hadijelentések egyikében 11 elfoglalt löveg.) Az Abonyból beérkező Ottinger-dandár már nem tudott segítséget nyújtani, s rövid lovassági és tüzérségi párbaj után visszahúzódott Abonyba.

Karger dandára az ütközetben 5 löveget és kb. 680 főt veszített halottakban, sebesültekben és eltűntekben. A magyarok összvesztesége 300 fő körül lehetett.

A szolnoki diadallal immáron a Tisza valamennyi átkelője a magyar csapatok kezére került. A győzelem lehetővé tette, hogy a magyar csapatok gyors átcsoportosításával ismét a honvédsereg vegye át a kezdeményezést.

[Idézet:]
Ezredünk Kászonyi [József] ezredes vezérlete, s a 3-ik hadtest tábornoka, Damjanich parancsnoksága alatt állott.
A 2-ik (Hannover) huszárezreddel és gróf Woroniecki [helyesen: Poniñski] lengyel légióbeli dzsidás osztályával egyesülve, s a szolnoki vaspálya előtt állást foglalván, a császáriak tüzérségét erélyesen megtámadta, s minden ágyúját, lőkészletét, pénzét és társzekereit hatalmába keríté, s az ellenhad nehéz- és könnyűlovasságát tökéletesen szétverte.

Puchly [János] alezredes a balszárnyon Abony felé saját osztályával 3 vasas osztályt [azaz hat század vértest] rohant meg s vezéröket megsebesíté. Azonban kevésbe múlt, hogy hősi bátorságáért életével nem lakolt. Mert a német lovasság egészen körülkeríté személyét; de Szilvay kapitány segélyére sietett, vitézül kivágta, s megszabadítá őt embereivel. Ez alkalommal mind Puchly, mind Szilvay nehéz sebeket kaptak, de az ellenfélt szétverték, s diadalmasan tértek vissza huszárjaikkal.

Melczer főhadnagy szakaszával ágyúfödözeten állván; midőn észrevette, hogy mi a császári tüzérséget megrohanjuk, nem állhatta meg, hogy szakaszát szintén ne vezesse rohamba, s az ellenféltől elszánt bátorsággal két ágyút foglalt el. Minek következtében Puchly, Szilvay és Melczer bajtársainkat a 3-ik rendű honvéd érdemjellel tüntették ki.

Zámbory Emilnek, a 3. huszárezred őrnagyának
emlékezése a szolnoki ütközetről